A kilencvenes évek elején a nyugati popkultúrát elárasztotta egy új, hipnotikus hangzás. A szintetizátorok lebegő tónusait, az elektronikus club beat-eket és a földkerekség legeldugottabb sarkaiból származó archív énekhangokat ötvöző World Music (világzene) stílus milliós eladásokat produkált a zenekiadóknak.
A műfaj egyik úttörője és legfényesebb csillaga a francia Deep Forest duó volt. Éric Mouquet és Michel Sanchez 1992-ben robbant be a köztudatba Sweet Lullaby című dalukkal, amely hónapokig uralta a slágerlistákat, tévéműsorok és nemzetközi reklámkampányok elengedhetetlen kísérőzenéjévé válva. A szám egy édes, szívhez szóló altatódalnak tűnt, ami varázslatos énekhangjával elrepítette a hallgatót a nagyvárosi beton dzsungelből egy ismeretlen, ősi világba.
A gond csak az volt, hogy a zeneipar mérhetetlen gőgje miatt a dal mögött rejlő valódi embert és kultúrát teljesen kitörölték a történetből.
Egy megsértett emlék a Salamon-szigetekről
A Sweet Lullaby felejthetetlen dallamát nem egy stúdióban kitalált vokál adta. A felvétel eredetijét 1970-ben rögzítette egy Hugo Zemp nevű ethnomuzikológus a Salamon-szigeteken. A felvételen egy helyi, Baegu népcsoporthoz tartozó asszony, Afunakwa énekelte a Rorogwela című tradicionális altatódalt a capella, azaz minden hangszeres kíséret nélkül.
A dal története ráadásul távolról sem volt tündérmese. A szövegben egy idős testvér próbálja megnyugtatni a síró kistestvérét a szüleik elvesztése után, emlékeztetve őt arra, hogy bár árván maradtak, egymásra számíthatnak, és az ősök szellemei a túlvilágról vigyáznak rájuk.
A Deep Forest producerei az UNESCO archívumából emelték ki ezt a hangszalagot, ám ahelyett, hogy megadták volna a tiszteletet a forrásnak, a profit és a marketing felülírta az etikát. Az album borítójára gátlástalanul és tévesen az került, hogy a mintán egy afrikai pigmeus törzsi ének hallható. A francia producerek egyetlen tollvonással mosták össze a földrajzilag és kulturálisan is sok ezer kilométerre fekvő Óceániát Közép-Afrikával.
Afunakwa nevét meg sem említették, engedélyt senkitől nem kértek, és a dalból származó több millió dolláros bevételekből sem az énekesnő, sem a közössége nem látott egyetlen centet sem. Mire a tudományos világ felháborodása és Matt Harding amerikai videós kutatómunkája nyomán a figyelem Afunakvára terelődött, kiderült: az asszony az 1990-es évek végén meghalt. Még csak nem is tudta, hogy a hangja bejárta a világot.
A magyar szál: Huttyán, az elfeledett oláh cigány énekes
A Deep Forest gőgös gyakorlata nem maradt egyedi eset, és a francia duó a második, 1995-ös Boheme című albumán sem váltott modort – ekkor ráadásul a magyar néprajzi gyűjtések váltak a célpontjává.
A lemez egyik legnagyobb dobása a Freedom Cry című szám volt. A dal gerincét egy megrázó, mély érzésű, keserves oláh cigány hallgató adta. A hangminta a Néprajzi Múzeum archívumából, Kallós Zoltán és Martin György 1960-as évekbeli gyűjtéseiből származott. A felvételen a nagyecsedi születésű, rendkívüli tehetségű oláh cigány férfi, Rostás Károly – ismert becenevén Huttyán – énekelt.
Huttyán nem volt hivatásos zenész, szegénységben, nehéz fizikai munkából élt, de a hangjában benne volt népének minden fájdalma és történelme. A Deep Forest producerei ismét csak leemelték a szalagot a polcról, rádobtak egy modern elektronikus alapot, és bezsebelték a Grammy-díjat a Boheme albumért. Huttyán ekkor már nem élt: 1991-ben, alig ötvenévesen hunyt el, így ő sem érhette meg, hogy a hangja világsiker lett. A családja és a szabolcsi közösség semmit sem tudott a dal karrierjéről, és természetesen sem jogdíjat, sem név szerinti elismerést nem kaptak a lemez megjelenésekor.
Amikor a jog és az igazság visszavágott
A kilencvenes évek közepére a nyugati zeneipar gátlástalansága elérte azt a pontot, ahol a tudományos világ és a megkárosított közösségek már nem hallgathattak tovább. A néprajzkutatók – köztük Hugo Zemp és Steven Feld professzor – elindították a harcot a „zenei gyarmatosítás” és a kulturális kisajátítás ellen.
Huttyán esete a magyar sajtóban és szakmai körökben is óriási felháborodást váltott ki. A Néprajzi Múzeum, a jogvédők és a néprajzkutatók összefogásának köszönhetően sikerült jogi úton nyomást gyakorolni a kiadóra. A jogi küzdelem végül áttörést hozott:
- A Deep Forest kiadója kénytelen volt utólagosan elismerni az eredeti előadókat.
- A jogutódok és a családi örökösök számára kompenzációt és jogdíjat fizettek ki.
Bár sem Afunakwa, sem Huttyán nem élhette meg a pénzbeli és erkölcsi jóvátételt, az ügyeikből fakadó nemzetközi botrányok gyökeresen megváltoztatták a zeneipart. A ’90-es évek végére a kiadók megértették, hogy a kisebb népcsoportok, őslakos közösségek és kistelepülési énekesek kulturális öröksége nem ingyen elvehető nyersanyag. A Sweet Lullaby és a Freedom Cry körüli morális bukás kényszerítette ki a mai, jóval szigorúbb mintavételezési és jogkezelési szabályokat, így a jog és az igazság – ha későn is, de – végül győzedelmeskedett.
Leave a Reply