A mozi, amely garantáltan kettészakítja a közvéleményt: Uwe Boll legújabb, nyers és provokatív politikai akció-drámája tabuk nélkül boncolgatja a modern Európa és Amerika legégetőbb társadalmi feszültségeit.
Gondoljunk bármit Uwe Boll korábbi munkásságáról, egyet nem lehet elvitatni tőle: ha a társadalom legfájdalmasabb pontjaira kell rátennie a kezét, nem finomkodik. Legújabb, bő másfél órás független alkotása, a Citizen Vigilante nemes egyszerűséggel páros lábbal rúgja be a politikai korrektség ajtaját. A film egy olyan világot fest le, amelyet a polgárok már nem éreznek magukénak: ahol a bürokrácia, a politikai játszmák és a liberális jogvédő hálózatok miatt az áldozatokból válnak bűnbakok, míg a valódi elkövetők nevetve sétálnak ki a tárgyalótermekből.
A cselekmény: Amikor a rendszer magára hagy
A történet gerincét egy fiktív, mégis félelmetesen valóságosnak ható európai bűnügy adja: egy 14 éves lány ellen elkövetett brutális csoportos nemi erőszak. Amikor a bíróság – „beilleszkedési nehézségekre” és kulturális háttérre hivatkozva – gyakorlatilag felmenti az elkövetőket, a társadalmi düh eléri a forráspontot.
Ezen a ponton lép be a képbe a rejtélyes, katonai múlttal rendelkező amerikai ex-katona (kitűnő alakításban). Nem teóriákat gyárt, nem tüntetést szervez: fegyvert ragad, és módszeresen, hidegvérrel vadássza le azokat a bűnözőket, akiket a törvény futni hagyott. Ám az igazságszolgáltatása itt nem áll meg. A férfi szerint a rákfene magában a rendszerben van, így a célkeresztbe hamarosan bekerülnek a korrupt, elszakadt politikusok és azok a bírák is, akik ítéleteikkel legitimálták az erőszakot.
„A törvényeknek az áldozatokat kellene megvédeniük, nem az elkövetőket. Ti vagytok a rákfene, amely megöli a társadalmat.” – hangzik el a film egyik legfeszültebb, morális leszámolási jelenetében.
Terrorista vagy a nép hőse?
A Citizen Vigilante igazi ereje nem a tűzpárbajokban vagy a sötét, rideg és minimalista képi világban rejlik (bár az atmoszféra végig fojtogató), hanem abban, ahogyan a társadalom reakcióját ábrázolja.
A film zseniálisan játszik a média- és közösségimédia-reakciókkal. Miközben az Interpol regionális vezetője, Henry főfelügyelő nemzetközi terrorista cellát vizionál, és a demokrácia elleni globális támadásként kezeli az ügyet, az utca embere, a mindennapi adófizetők és a rettegésben élő nők valóságos modern lovagként, egyfajta sötét Batman-figuraként kezdik tisztelni az önbíráskodót.
A film nem rágja a szánkba a választ. Inkább kényelmetlen kérdéseket szegez a nézőnek:
- Mi jelent nagyobb veszélyt a társadalomra? A brutális bűncselekmények, vagy az azokat megtorló önbíráskodó?
- Meddig terjed az állam felelőssége, ha képtelen garantálni a legalapvetőbb jogot: a fizikai biztonságot?
Technikai minimalizmus és fojtogató atmoszféra
Látványvilágában a mozi kerüli a hollywoodi giccset. A fakó színek, a rideg európai terek, a realisztikus (és sokszor sokkolóan naturalista) erőszakábrázolás mind-mind azt szolgálják, hogy a néző ne egy kényelmes akciófilmet lásson, hanem egy húsba vágó látleletet. A feszültséget nem a folyamatos robbantások, hanem a zseniálisan megírt, hideg és racionális párbeszédek tartják magasan – például amikor a főhős szembesíti a tetteivel az elkényelmesedett bírót.
Végszó: Kötelező darab a viták kedvelőinek
A Citizen Vigilante nem egy könnyen emészthető popcornmozi, és biztosan nem fog tetszeni mindenkinek. Sokaknál ki fogja verni a biztosítékot a nyers, migrációs statisztikákat és kulturális konfliktusokat érintő narratívája miatt, míg mások a jelenlegi rendszer tűpontos kritikáját látják majd benne.
Egy dolog azonban biztos: ez a film után nem lehet szó nélkül felállni a képernyő elől. Beszélgetéseket, vitákat és reflexiót indít el – pontosan azt, amit a jó filmművészetnek tennie kell.
A film eredeti nyelven itt érhető el:
Leave a Reply