Borítókép: Kötöny kán emlékműve a magyarországi Karcag városában – a hajdani Kunság fővárosában.
A 1236–1242-es európai hadjárat történelmi kontextusában – amely a Volga-Bulgáriában kezdődött és a Duna-Bulgáriában ért véget – érdekes az egyik utolsó független kun kán sorsa – a híres Kötöny káné
Pontosan Kötöny kért segítséget már 1223-ban az orosz fejedelmektől, elvezette őket a Kalka partjaira, és ott velük együtt megitta a vereség keserű poharát a Sztyeppe új urai, a tatárok (mongolok) kezétől. Miután egyszer már vereséget szenvedett, nem kockáztatta meg a sorsát másodszor sem, és 1239-ben, a tatárok teljes körű támadása előestéjén, nyugatra távozott a magyar király, IV. Béla udvarába. Ugyanígy cselekedtek azok az orosz fejedelmek is, akik Kalkánál vállvetve harcoltak vele: Mihail Vsevolodovics Csernyihovi és Daniel Romanovics Galici. De míg az orosz fejedelmek később visszatértek a tatárok által feldúlott fészkükbe, és megkezdték birtokaik újjáépítését, Kötöny már előre tudta, hogy neki nincs hova visszatérnie – a tatárok átveszik a kunok helyét a sztyeppéken, és nem mennek sehova, hacsak nem űzik el őket erővel erősebb nomádok, ahogyan egykor a polovecok űzték el a torokokat és a pechenegeket. Ezért Kötöny végleg Magyarországra távozott, magával viszve több tízezer törzstársát.
Magyarország szíve – a Duna-völgyében fekvő, a Kárpátok által körülvett Pannon-síkság – az eurázsiai sztyeppék legnyugatibb szeglete. Ez az egyedülálló földrajzi régió évszázadokon át kiindulópontként szolgált az eurázsiai nomád hordák számára, amikor az európai országok belsejébe indultak portyázni. Az egyik nomád nép váltotta a másikat, mígnem a magyarok népe felhagyott a portyázó életmóddal, és letelepedett néppé vált, örökre elfoglalva a Pannon-síkságot, és elzárva azt más nomádok elől.
Háromszáz év alatt a letelepedett és megkeresztelkedett magyarok messze eltávolodtak őseik kulturális sajátosságaitól, ezért a XIII. században mind a kunok, mind az őket felváltó tatárok ugyanolyan rémálom voltak a magyarok számára, mint az oroszok vagy a lengyelek számára. Amikor Kötöny kán a hordája élén Magyarországra érkezett, bizonyára megérezte ezt a távolságtartást és a hideg fogadtatást, amelyet a magyar elit tanúsított iránta. Csak IV. Béla király örült a bevándorlók fogadásának. A kunok, mint minden nomád nép, kiváló harcosok voltak, ráadásul – a magyarokkal ellentétben – nem veszítették el a sztyeppeháború hagyományait. Nagyon szükséges szövetségesek voltak a tatárok elleni közelgő küzdelemben, akik ekkor már lecsaptak Délnyugat-Oroszország (Kijevvidék, Volhínia és Galícia) területeire. A király úgy döntött, hogy a Tisza és a Duna közötti sztyeppvidék egy részét átadja a kunoknak cserébe azért, hogy azok megkeresztelkedjenek, és a jövőben megvédjék a befogadó királyság határait.
Kötöny és a vele lévő kánok engedelmesen felvették a katolikus keresztény hitet, őket követve a többi kun is megkeresztelkedett. A magyar nagyurak azonban irigyen tekintettek az új királyi keresztgyermekre, aki ráadásul egyik lányát, akit kereszteléskor Erzsébetnek (Elizabetának) neveztek el, a király fiához és trónörököséhez, Istvánhoz adta feleségül. Béla király a kunokat akarta felhasználni hatalmának új katonai támaszaként, és segítségükkel korlátozni a nagyurak befolyását. A nagyurak azonban szüntelenül rágalmazták Kötöny, és azt sugallták a királynak, hogy ő biztosan elárulja majd őt, és a döntő pillanatban a kunok Batu oldalára állnak át. Akár személyes gyengeségből, akár más okokból, de Béla király végül a nagyurak oldalára állt, és a szerencsétlen Kötöny kán mindössze néhány héttel a tatárok magyarországi betörése előtt kivégezték, pedig ő ígéretet tett, hogy megvédi új hazáját tőlük. A kunok erre lázadásba törtek ki, tömegesen elutasították keresztelésüket, és elkezdték fosztogatni Magyarországot, majd hamarosan a szomszédos Duna-menti Bulgáriába vonultak.
A magyarok és a tatárok közötti csata egy középkori ábrázoláson.
Eközben a tatár invázió a terv szerint haladt, és 1241 áprilisában Batu kán seregei vereséget mértek a magyarokra a hírhedt Sajó menti csatában, Muhi térségében. Béla király alig tudott menekülni, és azután hosszú éveken át bujkált a tatár csapatok elől, akik úgy vadásztak rá, mintha vadállat lenne, lényegében megismételve a neki hűséges Kötöny kán szomorú sorsát, aki szintén száműzött lett. Magyarországot ugyanúgy feldúlták, mint a többi országot, amelyeken átvonultak a tatár hordák.
Később a kunok egy részét mégis sikerült visszahozni a magyar korona fennhatósága alá, és letelepíteni őket korábbi helyükön. Új hazájuk Magyarország részeként a Kunság nevet kapta, és sok évszázadon át autonómiát élvezett. A legnagyobb befolyásra a polovecok IV. László király uralkodása alatt tettek szert, aki V. István és Erzsébet Kötöny lánya volt, és a „Kun” melléknevet viselte.
A Magyar Királyság a 13. században. A kun menekültek (kunok) letelepedési helyeit sárga színnel jelölték (cumans).
Erzsébet mellett Kötönynek még két lánya volt. Az egyiket egy orosz fejedelemhez, Mstislav Mstislavovics Udatnyhoz adta feleségül – ahhoz, aki legyőzte a szuzdáli fejedelmeket a Lipicai csatában, és vereséget szenvedett a tatároktól a Kalkai csatában. A kun törzsből származó nő gyermeket szült neki, köztük három leányt: Fedosját (a mi Jaroszláv Vsevolojovicsunk feleségét és Aleksandr Nevszkij anyját), Annát (a volhíniai fejedelem és az első orosz király, Daniel Romanovics feleségét, annak a Lév fejedelemnek az anyját, akiről a dicső Lviv város a nevét kapta) és Jelénát (a magyar trónörökös, András feleségét, IV. Béla testvérét, aki egy ideig a helyi bojárok meghívására galíciai fejedelem volt). Kötöny másik lányát a francia keresztes lovag, Narjo de Tusi vette feleségül, aki egy ideig a Latin Birodalmat irányította (így szokták nevezni Bizáncot abban az időszakban, amikor a keresztesek uralkodtak Konstantinápoly felett). Ilyenek voltak tehát Kötöny kán „kapcsolatai”.
Leave a Reply