Duna Center – Ami összeköt minket

Feljegyzések Éric Zemmour új könyvéről

Európa halandóságának gondolata már igen régóta foglalkoztatja a francia szellemi élet jeles képviselőit. Joseph de Maistre a Gondviselés szándékában megnyugodva írta: „Európával halok meg, jó társaságban vagyok.” Paul Valéry A szellem válsága (La Crise de l’esprit, 1919) című esszéjében felvetette, hogy az újkor vívmányainak is biztosan bőven jut hely a letűnk korok ismeretlen mélységű temetőjében. A modern, humanista Európa is meghal egyszer: „Mi, civilizációk, most már tudjuk, hogy halandók vagyunk”. 

Az első világháború után sokan érezték úgy, hogy valami beteljesedett, valami a végéhez ért, a civilizációnk életereje megfogyatkozott, a nyugati szellem értelemstruktúrái megrendültek. De a halálsejtelmek félhomályából senki sem rángatta ki a problémát. Georges Bernanos lesz az, aki végre megteszi. Három rövid mondatban összefoglalja azt, amiről mások vaskos könyveket írtak: 

„A kereszténység hozta létre Európát. A kereszténység halott. Európa el fog pusztulni, ilyen egyszerű.” 

Provokáció és diagnózis egyben. Innen veszi fel a fonalat kortársunk, Éric Zemmour, a magát kulturálisan francia zsidóként azonosító jobboldali esszéíró és politikus. Bernanos három rövid mondatából indul ki, új könyvénekelső fejezete pedig ezt a címet viseli: Európa halandó.

Európa halandó – a kereszténység pedig a feltámadás örömhírét közvetíti. Zemmour nagy tisztelettel beszél erről, és megvallja a francia katolikus kultúrmiliő iránti vonzalmát, ugyanakkor a kereszténységet csak kulturális és civilizációs áldásaiért méltatja. Ugyan bírálja Maurras-t, amiért csupán a vallás külső, formális vázát akarja megőrizni, de részben ő maga is éppen ebbe a hibába esik. Csodálja Pascalt, Chateaubriand-t és Bernanost, de egy közhellyel élve: őket követi és nem azt, akit ők követtek. Így „csak” egy tisztességes, hazájáért aggódó patrióta képe bontakozik ki előttünk, egy gondolkodóé, akire érdemes odafigyelnünk. Ez sem csekélység, de nem is elegendő. 

„Franciaországban akarok élni”

Zemmour mindenekelőtt ahhoz a komplexumhoz vonzódik, amelyet a keresztény hit, a személyi mivolt tisztelete és Európa megannyi kulturális értéke alkotnak. „Algériai származású zsidó emberként, akit a francia kultúra és az olvasmányai formáltak tősgyökeres, ízig-vérig franciává”, ragaszkodik a hazájához, amelyet kereszténység nélkül nem tud elképzelni: 

„Franciaország kereszténység nélkül nem Franciaország többé. És én továbbra is Franciaországban akarok élni.”

Szellemi értelemben is lehet valaki tősgyökeres. Ezzel talán még Maurice Barrès sem vitatkozna. A haza mindig konkrét, megélt realitás, de egyben szellemi valóság is. Zemmour arra a felismerésre jutott, hogy ennek a szellemi valóságnak elengedhetetlenül része a kereszténység. 

A laicitás sápatag eszméje nem képes ellensúlyozni az iszlamizációt és főképp alkalmas rá, hogy a francia társadalom kötőereje vagy kovásza legyen. Nem elegendő az egyéni szabadságjogok védelme, vagy az alkotmányos patriotizmus sem. Mindez kevés. A különböző integrációs eszközök és politikai elképzelések meg sem közelítik a katolicizmus évszázadok hosszú során kiérlelt hagyományos mentalitását, amely hosszú látencia után napjainkban ismét érezteti jelenlétét. 

Vallási ébredés?

Zemmour emlékeztet, hogy a szekularizmusára büszke Franciaország történelmében is „voltak olyan időszakok, amelyeket a kereszténység lelkes és tömeges térnyerése jellemzett 1815 és 1870 után, minden alkalommal, amikor Franciaországnak egyre súlyosabb katonai vereségekkel kellet megfizetnie szentségtörő vakmerősége árát. A templomok ismét megteltek, a nagy írók szinte kérkedtek katolikus hitükkel, az állam pedig kimondottan támogatta az Egyház tevékenységét az iskolákban és az egyetemeken.” 

A vallási ébredésnek Zemmour szerint ma is egészen látványos jelei vannak. Könyvében erről is részletesen ír: 

„Hasonló borzongás rázza fel manapság ősi, nyugati keresztény földünket: a hagyományos rítusú misék teltházakat vonzanak, az evangéliumi keresztények újra felfedezték az ősi kereszténység ünnepi és liturgikus oldalát a vidám és lelkes hívek gyülekezetének legnagyobb örömére, a leghíresebb francia regényíró, Michel Houellebecq felvette a harcot az eutanáziát engedélyező törvények ellen, és fennen hirdeti: Isten keresi. Pünkösdhétfőn a chartes-i katedrálisba vezető meredek és kavicsos úton a fiatal zarándokok menetoszlopai évről évre egyre hosszabbak: az 1983-as ötszáz zarándokból negyven évvel később közel húszezer lett, akik bátran hirdetik XI. Pius enciklikáját: »Krisztus békéjét Krisztus országában kell keresni.« Lourdes-ban a templomokat elözönlik a hívek: húszezer fiatal és felnőtt keresztelkedett meg a 2024 húsvétját előkészítő nagyböjt idején, a fiatal férfiak lassanként visszatérnek a templomokba, hogy megkeresztelkedjenek, bár évtizedek óta átengedték helyüket a nőknek, amit Joseph Conrad sziporkázó brit humorral így kommentált: »Isten a férfiaké, de a vallás a nőké.« A franciaországi katolikus egyház nagyon bölcsen kezd átalakulni egy »ellentársadalommá«, narratívájában visszautasítja a feminista és LMBTQ-lobbi által előírt dogmát, és felvette a kapcsolatot a genderideológia támadásai következtében elbizonytalanodott fiatal férfiakkal, jóllehet a papok évszázadokon át elsősorban a nőkkel tartották fenn a kapcsolatot.”

Mi áll e váratlan változás hátterében?

Miért fordulnak a fiatalok ismét a vallás felé? Zemmour szerint ezzel az Európát érő kulturális sokkhatásra adnak választ: 

„Úgy tűnik, mintha civilizációnk egy másik civilizáció általi »nagy lecserélése«, amely valamennyi nyugat-európai országban folyamatban van – s ami a háborús vereségnél is jóvátehetetlenebb katasztrófa –, a legalapvetőbb biológiai és antropológiai realitásokat megkérdőjelező woke offenzívával társulva a nyugati fiatalokban túlélési reakciót váltott ki.”

Zemmour a tradicionalizmus térnyerését és a keresztény vallási ébredést azért tartja „reakciónak”, mert a vallási gyökereik iránt fogékonnyá váló fiatalok szociokulturális meghatározottságai nem adnak ennél jobb magyarázatot: 

„Ez a nyugati fiatal generáció kétezer év óta az első, amely semmilyen vallásos és szinte semmilyen kulturális örökséget sem kapott. Olyanok, mint az első keresztények, akik Rómában nem ismerték Jézust. (…) Ezek a fiatalok egyszerre keresnek mindent: családot, identitást, testvériséget, szabályt, fegyelmet. A szentség jelentését és önátadást.”

Ez kétségkívül reménykeltő, hiszen kultúrharcosainknak köszönhetően a magyar olvasó eddig főként csak a „hanyatló, dekadens Nyugat jól megérdemelt pusztulásáról” hallhatott és nem sok hírét vehette azoknak a pozitív változásoknak, amelyek a kontinens nyugati felén hosszú évek óta zajlanak. 

Zemmour könyve tehát reménykeltő, de semmiképpen sem megnyugtató. Ezt ő maga is hangsúlyozza, ugyanis Európa sorsa még nem dőlt el, „a misét még nem mondták el”: 

„minden civilizációnak emlékeznie kell rá, hogy – Malraux híres szavaival élve – a civilizáció elsősorban »egy vallás köré szerveződik«. Aki ezt elfelejti, aki nem tartja fontosnak foggal-körömmel védelmezni az őt megalapozó és meghatározó vallást, az a saját vesztét okozza. Akkor, ahogy azt Bernanos megjövendölte, az a civilizáció pusztulásra van ítélve.” 

Zemmour megfogalmazza a reményét is. Európa szerinte megéri a harcot és a fáradozást. Hogy pontosan mi lesz az Európa jövőjéért folytatott harc végkimenetele azt persze nehéz megmondani. De nem is kell. Ahogy Antoine de Saint-Exupéry fogalmazott: „A jövőt nem megjósolni kell, hanem lehetővé tenni.”

A cikk eredeti elérhetősége