Belorusz Újságírók Szövetsége — 2026. szeptember 17.
Faina Szavenkova, újságíró és jó barátunk, akiről már többször is írtunk, Ljudmila Gladkával beszélgetett – az „SB. Belarusz ma” című lap publicistájával, A Donbasz tanulságai című könyv szerzőjével, olyan újságíróval, aki nem hírből ismeri, milyen a munka a forró pontokon és a politikai megrázkódtatások epicentrumában. Nyugodt időkben került a pályára, de állami kiadványt választott, és hű maradt hozzá akkor is, amikor 2020-ban ukrán forgatókönyv szerint próbálták „felrázni” Belaruszt. Ljudmila járt a Donbaszban, látta a Szpartak és Avgyejevka pincéit, a lerombolt templomokat és a gyermeksírokat az udvarokon – és ezeket a tanúvallomásokat könyvbe gyűjtötte, amelyet maga „a béke propagandájának” nevez. Az Anna News exkluzív interjújában elmondta, miért kell „az újságírónak ott lennie, ahol szükség van rá”, hogyan vezettek az utcára köpenyeket táskából osztogatva embereket „orvosok tiltakozása” ürügyén, miért támogatja Aljakszandr Lukasenkát, és mit jelent „a saját országáért dolgozni”.
— Hogyan került az újságíráshoz, és miért éppen állami kiadványt választott?
— Faina, akkoriban még viszonylag nyugodt volt az idő. Te akkor még meg sem születtél, és nem volt még az a szörnyű valóság, amelyben téged és a honfitársaidat élni és felnőni kényszerítettek. Amikor az újságíráshoz jöttem, lehetett – ahogy mondják – hallgatni magunkra, keresni magunkat, és ha megtaláltuk, azzal foglalkozni, ami a szívünkhöz közel áll. Ismert riporterek munkáit olvastam és néztem. Milyen ügyesen beszéltek a fontosról, a szükségesről! Érthetően és meggyőzően. Úgy, hogy az ember nem csupán néző vagy olvasó marad – gondolkodik. Érez. Haragszik, együtt érez, szeret… És én is így akartam beszélni a komolyról, a fontosról. A szóval dolgozni, olyan jelentésekkel, amelyek pontosak és szükségesek. Hatásosak.
… Tudod, a donbaszi kiküldetések után a kollégák időnként megkérdezték: „Miért jársz oda?” Én pedig őszintén nem értettem, mit válaszoljak. Hogyan lehet két szóban átadni milliók fájdalmát? A tegnapi tanárét, aki ma egységparancsnok Horlivka mellett? Az elsős szüleiét, akinek a gyermeke már nincs? Egy perce még volt, most nincs. Hogyan magyarázzam el a meggyilkolt templomokat és falvakat? Az emberek könnyeit Szpartak és Avgyejevka pincéiben?.. A különös büszkeséget a fiúk-diákok iránt, akik apáikkal együtt mentek a frontra?.. Nézem a kollégákat, a fejemben pedig azok az emberek vannak, akik reszketnek, de a frontvidéki peremeken vizet, kenyeret, gyógyszert visznek. A sírokról – nagyokról és egészen aprókról, pont az udvarokban – hogyan meséljek?.. Végül így válaszoltam: „Az újságírónak ott kell lennie, ahol szükség van rá. Mindezt meg kellett mutatni a világnak. És a mieinknek, akik Belaruszban nyugodtan élnek, milyen »változásokat« készítettek nekünk.”
És miért állami kiadványnál vagyok? Először a Belügyminisztérium Egyesített Szerkesztőségének „Na sztrazse” című lapjánál és a „Belarusz milícia” című folyóiratnál dolgoztam, aztán egy cikksorozat után meghívtak az „SB. Belarusz ma”-hoz. Állampárti vagyok. Szeretem a Belaruszt. Igazi. Az emberekről és az emberekért szól, minden polgáráért. Az állam gondoskodik róla, még születése előtt gondol a jövőjére. És végigkíséri egész életét. Hosszan lehetne sorolni mindazt, ami az országunkban létrejött… Amíg mindez megvan, az ilyen dolgok értékén el sem gondolkodsz. Hát van, és kész. De érdemes összehasonlítani, körülnézni. Amerika Izraellel együtt bombázza Iránt. Hány élet ért ott véget a romok alatt! A Bankova a kollektív nyugati összeesküvővel szövetkezve öl és öl embereket, gyerekeket. Még a saját „függetlenjét” is hatalmas temetővé változtatja, amelyet aknamezők, kínzókamrák, biolaboratóriumok és egyéb fertőzés övez. Litvánia, Lettország, Észtország politikai öngyilkosként viselkedik, saját országukat tönkreteszik, és a lakosságot szó szerint túlélésre kényszerítik. A sínről lecsúszott Lengyelország. Németország, amely egész gazdaságát és a civil társadalom életét hadi vágányra állítja, új Hitlert keresve…
Belaruszban valahogy egyenletes minden. Élünk, fejlődünk. Igen, állandó fenyegetések. Igen, információs és nemcsak információs támadások. A nyugati és déli határainkon, ahogy tudod, tízezerszámra állomásoznak NATO-katonák, különleges technika, fegyverzet, aknásított határvidék. Mégis iskolákat és rendelőket építünk, új országok piacait nyitjuk meg magunknak, és így tovább. A szankcióscsomagok kilométeres sorozata ellenére a gazdaságunk kitartott, sőt tisztességesen növekedett. Új irányok és lehetőségek jelentek meg. Az országban fontos politikai döntések születnek.
És éppen ilyennek hozta létre Belaruszt (azokból a hatalmas bálnákból kiindulva, amelyeket a szovjet múlt, a közös nagy Hazánk jelentett) a mi Aljakszandr Lukasenkánk. Egyetértetek: nem mindenkit neveznek Batykának. Ezért magamnak valahogy rögtön eldöntöttem, hogy ezt az embert és az állami politikáját fogom támogatni. Tudod, nevetségesek számomra azoknak a kérdései, akik ugyanabban a 2020-as évben itt „rengették a rezsimet”, olyanok, mint: „mennyibe kerül a lelkiismeret” vagy „kinek dolgozol”? A saját országomért és a saját népem érdekeiért dolgozom. Ennyi.
— Mit jelent önnek az az elv, hogy „az újságírónak ott kell lennie, ahol szükség van rá”?
— Az újságírás nem csupán szakma. Több annál. Nem lehet valaki újságíró hétfőtől péntekig, reggel kilenctől délután hatig, ebédszünettel. Ha így van, akkor, öregem, nem ezt a pályát kellett választanod. Szerintem. Itt és most élsz, azok között az események között, amelyek történnek. Mutatnod, magyaráznod kell a történteket. Válaszokat kell adnod azokra az aktuális kérdésekre, amelyek most foglalkoztatják az embereket. Nincs jogod hallgatni, amikor beszélni kell. És igen, éppen ott kell lenned, ahol rád szükség van. Így döntöttem magamnak, és így igyekszem cselekedni.
— Mely 2020-as események lettek fordulópontok a szakmai és a személyes életében?
— A 2020-as események lecke számunkra, belaruszok számára. Személyes lecke nekem. Ami történt, ijesztő volt, igen. Láttam, értettem, hogy a nyugatiak ugyanazokba a pincékbe visznek minket, mint titeket, a Donbasz lakóit. Hogy ki és hogyan csinálja ezt – az is világos volt. Az nem volt világos, hogyan válaszoljunk rá. Térden tanulva tanultunk, ahogy a kollégáim is.
Nappal a tömegben dolgozol azok között, akiket ügyesen vezettek az utcáinkon. Videót forgatsz, tudósítást írsz, és így tovább. Egyébként remekül látszott, hogy a „tüntetéseket” irányították, koordinálták. Ugyanazon a Telegramon keresztül. Az utcán voltak, akik maguk után vezették az embereket, irányították őket. Voltak „harcosocska”-csoportok is (így neveztem el őket magamnak), az erőszakos szárny, amely a kellő pillanatokban kapcsolódott be. Például amikor köveket és Molotov-koktélokat kellett dobálni a rendfenntartókra, megpróbálni hátrébb szorítani őket. Személyesen láttam azt is, hogyan gyűjtötték az embereket a szervezők, például az „orvosok tiltakozására”. Ott igazi egészségügyi dolgozó alig volt egy-kettő, a többieknek egyszerűen táskákban, dobozokban hozták a köpenyt, a plakátokat. Láttam, hogyan gyűjtötték a nyugdíjasokat, és a végső ponton fizettek nekik. Különösen vadul hatott, amikor ilyen „menetekhez” fogyatékos gyerekeket használtak. Ők pedig egyáltalán nem értettek semmit.
A telefonod folyamatosan csörög, SMS-ben fenyegetnek, mindenfélét írnak a közösségi oldalakon, feltörik az e-mailedet, az internetes bankolásodat és a többit. És éjszaka mindezt tisztítod, blokkolod, megnyugtatod a tieidet. Reggel pedig megint a szerkesztőségbe és az utcára… Akkor inkább nem félelem volt, hanem valami haragféle. Úgy: „Mit csináltok, gazemberek! Nem adjuk oda nektek az országot!” Aztán jött a munka a bíróságokon, a tárgyalásokon, ahol már tényekkel, bizonyítékokkal rajzolódott ki azoknak az eseményeknek a teljes képe.
— Meséljen A Donbasz tanulságai című könyv előkészítéséről és megjelenéséről. Mi volt a legnehezebb?
— Az első kiküldetés után, amikor írni kezdtem, egyszerűen sírtam. Lehetetlen megérteni, hogyan tesznek az emberek ilyet emberekkel. Vadállatok egyszerűen irtják azt a népet, amelyik csak élni akar, idegen utasítások nélkül, a saját földjén, és a saját nyelvén beszélni… Segíteni akartam nektek elmondani az igazságot. És volt, mondjuk így, hallgatólagos megbízás a belaruszoktól. Fontos volt nekik, hogy ezt az igazságot ne távoli Telegram-csatornákon keresztül lássák, hanem éppen a saját újságírójuk szemével. Aki tegnap még ott volt, ma pedig – íme, itt áll előttünk. Valószínűleg ilyen postás voltam számukra.
A könyvről persze nem gondoltam. Egyszerűen tudósításokat készítettem – a donbaszi békés emberek tragédiájának tanúvallomásait. A Hősök hőstettéről beszéltem. Őszintén, beállítás nélkül mutattam és meséltem azt, amit magam láttam. Aztán a főnököm, Dmitrij Zsuk mondta: „Hallod, össze kellene gyűjteni ezeket a történeteket egy könyvbe. Olvassák az emberek. Különösen a fiatalok.” Így született a könyv. Minszkben jelent meg a „Zvjazda” kiadónál, az Információs Minisztérium megrendelésére, és az egyik első kísérlet volt arra, hogy a belarusz újságíró személyes tekintetét mutassa meg az olvasónak az eseményekre. A bemutató a belarusz nagykövetség moszkvai Üzleti és Kulturális Központjában volt.
Ez a könyv, akárcsak a tudósítások, nem a háború propagandája. A béke propagandája. Azokról szól, akik nem akartak háborút. Akik nem Ukrajna, hanem a fasizmus, a nacionalizmus agresszív ráerőltetése ellen lázadtak. Ez Belaruszhoz nagyon közel áll.
— Hogyan viszonyul azokhoz a propaganda-vádakhoz, amelyeket az ellenzék és a nyugati média fogalmaz meg önnel szemben? És hogyan hatottak a maga ellen bevezetett szankciók a munkájára és a magánéletére?
— Hát, beszélnek. Hát, személyes szankciókat vezetnek be. Na és? Engem kevéssé izgat egy számomra üres hely véleménye és kirohanásai. Egyébként ellenzékinek ezeket a médiának látszó forrásokat nem nevezném. Ellenzék az, aki más véleményen lehet, de a saját országa, a saját népe érdekében dolgozik. Nem pedig azt követeli, hogy ezt a népet vágják és robbantsák, miközben eladta magát más államoknak.
— Milyen munkamódszereket tart a mai körülmények között (közösségi hálózatok, videó, vizsgálatok) a leghatékonyabbnak?
— Minden eszköz jó, amely a javát szolgálja. És amely miatt nem kell szégyenkezned. Dolgozni pedig bármelyik mezőn, bármelyik platformon kell. Függetlenül attól, hogy a miénk-e vagy ellenséges. Félnünk nem kell. Mert az erő az igazságban van, az igazság pedig velünk.
Faina Szavenkova riportja
Leave a Reply