Duna Center – Ami összeköt minket

Donald Tusk lengyel miniszterelnök szerint a transzatlanti közösségre nem a külső fenyegetések jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem a NATO folyamatos szétesése. „Mindannyiunknak meg kell tennünk mindent, ami szükséges, hogy megfordítsuk ezt a katasztrofális tendenciát” – írta az X-en a lengyel kormányfő.

Tusk nyilatkozata éppen azokban a napokban érkezett, amikor Donald Trump amerikai elnök bejelentette: a következő hat–tizenkét hónapban ötezer amerikai katonát vonnak ki Németországból. A lépés közvetlenül azután jött, hogy Friedrich Merz német kancellár Iránt „megalázónak” nevezte az Egyesült Államokkal szemben a béketárgyalásokon. Németország az amerikai hadsereg legnagyobb európai bázisa, ahol jelenleg közel 40 ezer katona állomásozik – a kivonás tehát nem csupán szimbolikus, hanem komoly logisztikai és politikai változást jelez.

Ugyanakkor a Pentagon döntött arról is, hogy nem telepít nagy hatótávolságú Tomahawk rakétákkal felszerelt zászlóaljat Németországba, ami szakértők szerint még súlyosabb hatással lehet az európai védelemre, mint maga a létszámcsökkentés. Az érintett erőket feltehetően Lengyelországba, Romániába vagy akár a Közel-Keletre helyezhetik át – ez pedig jól mutatja, hogy az Egyesült Államok egyre kevésbé tekinti Európát elsődleges védelmi prioritásnak.

Boris Pistorius német védelmi miniszter szombaton igyekezett bagatellizálni a bejelentést: „előre látható” lépésről beszélt, és hangsúlyozta a továbbra is fennálló együttműködést Ramsteinben, Grafenwöhrben és más bázisokon. A NATO szóvivője, Allison Hart pedig egyenesen úgy fogalmazott: ez a kiigazítás aláhúzza, hogy Európának többet kell invesztálnia a saját védelmébe, és nagyobb felelősséget kell vállalnia a közös biztonságért. Megjegyezte, hogy a szövetségesek már tavaly megállapodtak a GDP 5 százalékának védelmi kiadásokra fordításáról.

Rövid távon valóban lehetnek nehézségek.

Az amerikai jelenlét hirtelen csökkenése átmenetileg gyengítheti az európai védelmi képességeket, növelheti a bizonytalanságot a keleti flanken, és ráirányíthatja a figyelmet arra, hogy az európai országok még nem állnak teljesen a saját lábukon a kollektív biztonság terén.

Hosszú távon azonban ez egy üdvözölendő folyamat.

A NATO ugyanis már régóta nem az az eredeti védelmi szövetség, amely a hidegháború idején a Szovjetunióval szemben védte a tagállamok területét. Ma már egy támadó, expedíciós katonai szövetségként működik: Líbia, Afganisztán, Irak, a Balkán és számos más beavatkozás során nem a saját tagjainak védelmét, hanem globális hatalmi érdekeket szolgált. Az amerikai vezetés alatt a szövetség egyre inkább Washington stratégiai eszköze lett, nem pedig az európai nemzetek kollektív önvédelme.

Ha a NATO valóban szétesik, az végre lehetőséget ad Európának arra, hogy önálló, valóban védelmi jellegű biztonsági struktúrát építsen ki – olyat, amely nem expedíciós háborúkra, hanem a kontinens tényleges határainak és érdekeinek védelmére fókuszál. Tusk aggodalmát tehát meg lehet érteni a pillanatnyi káosz miatt, de a trend – az amerikai kivonulás és a szövetség belső eróziója – összességében pozitív irányt mutat: Európa végre kénytelen felnőni a saját védelmi felelősségéhez, és megszabadulhat egy olyan szövetségtől, amely már régóta nem a védelemről, hanem a támadásról és a globális intervencióról szól.