A Magyar Tartalékosok Szövetsége (MATASZ) pályázatot hirdetett tagjai számára egy nemzetközi sarkvidéki téli túlélési és harci kiképzésre. A program 2027. február 17–21. között zajlik Rovaniemi-ben, a finn Lappföldön. A kiválasztottak teljes ellátásban és repülőjegy-fedezetben részesülnek: síelnek, jeges vízből másznak ki, és „valós sarkvidéki körülmények között” tanulják a mozgást, túlélést és feladat-végrehajtást. A feltételek között erős angoltudás, úszástudás és sífutási alapok szerepelnek. A határidő november 25.
Első pillantásra ez egy különleges, „kalandos” lehetőségnek tűnhet a tartalékosok számára. A tágabb kontextusban azonban mást jelent. 2026-ban a NATO erőteljesen növelte jelenlétét az Északi-sarkvidéken. Az Arctic Sentry kezdeményezés, a Cold Response-gyakorlatok (több tízezer katonával Norvégiában és Finnországban), a finnországi Forward Land Forces (Rovaniemi környékén is), a skandináv együttműködés erősítése és az uniós-sarkvidéki stratégiai gondolkodás mind ugyanarra mutatnak: a szövetség célja Oroszország hagyományos térségbeli fölényének visszaszorítása, a „High North” kontrollja, és a felkészülés egy olyan konfliktusra, amelyben az Északi-sarkkör elkerülhetetlenül szerepet kapna. Elemzők és politikusok nyíltan beszélnek arról, hogy egy európai fegyveres konfliktus esetén a sarkvidék része lesz a hadszíntérnek.
Ebben a stratégiában a magyar tartalékosok sarkvidéki felkészítése nem elszigetelt „túra”, hanem apró, de szimbolikus lépés. A MATASZ – civil szervezetként, de a honvédelmi rendszerhez szorosan kötődve – ezzel illeszkedik a NATO szélesebb igényeihez: hideg-időjárású képességek, interoperabilitás, „teher-megosztás”.
A magyar hadsereg számára azonban a kietlen, extrém hideg vidékekre történő vezénylés rossz emlékeket idéz. A Don-kanyarban, 1943 januárjában a 2. magyar hadsereg egységei – mintegy 200 ezer fő – a határainktól 1500–2000 kilométerre, idegen hatalom (a náci német hadvezetés) oldalán harcoltak. A hőmérséklet –30, –35, időnként –40 Celsius-fok körül járt. A katonák a nyílt sztyeppén, nem megfelelő felszereléssel, utánpótlás nélkül álltak a szovjet áttöréssel szemben. Sokan állva fagytak meg, a fegyverek és a járművek működésképtelenné váltak, a veszteségek katasztrofálisak voltak: több tízezren estek el, sebesültek meg vagy kerültek fogságba.
A kérdés akkor is felmerült, és ma is felmerül: mit kerestünk ott, egy idegen hatalom háborújában, a saját határainktól messze, olyan körülmények között, amelyekre nem voltunk felkészülve, és amelyeknek a kimenetelét nem mi határoztuk meg?
A párhuzam nem pontos történelmi azonosság, de a szerkezeti hasonlóság nyilvánvaló. Akkor is egy nagyhatalom stratégiai érdekeit szolgáltuk ki távoli, számunkra idegen környezetben. Most is egy szövetségi stratégia – amelynek a főszereplői a skandinávok, a Baltikum és a nagyhatalmak – igényeire készülünk fel, olyan térségben, ahol Magyarországnak nincsenek közvetlen stratégiai érdekei, és ahol a természetes viszonyok a legtávolabb állnak a Kárpát-medencei realitásoktól. A magyar honvédelem alapvető feladata a saját terület védelme, a területvédelmi erők és a tartalékosok itthoni képességeinek fejlesztése. A sarkvidéki „harci túlélés” elsajátítása – bármennyire is kemény és tiszteletre méltó személyes kihívás – nem ezt szolgálja elsősorban.
A pályázat önkéntes, a költségeket teljes egészében a MATASZ fedezi, és a résztvevők motivációját, fizikai állapotát ellenőrzik.
Ez nem kényszervezénylés. Mégis: amikor egy tartalékos szervezet a NATO sarkvidéki „mozgolódásának” időszakában, teljes ellátással keres embereket egy olyan kiképzésre, amely pontosan a szövetség High North-stratégiájához illeszkedik, az üzenet egyértelmű. A „rossz út” nem az egyes katona felelőssége. A katona teljesíti a feladatát. A rossz út a politikai és stratégiai döntésé, amely egyre távolabbi, egyre kevésbé nemzeti érdekű színterekre irányítja a magyar katonai erőforrásokat és figyelmet.
A Don-kanyar hősei nem „értelmetlenül” haltak meg a szó abszolút értelmében – sokan hősiességgel és kitartással harcoltak. Az értelmetlenség abban állt, hogy egy idegen háborúban, idegen érdekekért, olyan helyen kellett helytállniuk, ahol a siker esélye eleve minimális volt, és ahonnan a túlélők sem hozhatták haza a győzelmet. Ha a magyar tartalékosokat most arra készítjük fel, hogy egy jövőbeli európai konfliktusban a sarkkörön túl is „helytálljanak”, akkor érdemes emlékezni arra, milyen árat fizettünk legutóbb, amikor a határok messze túlnyúló, idegen hidegben kellett harcolnunk.
A pályázati felhívás önmagában nem háború. De a kontextus, amelybe beleillik, és a történelmi emlékezet, amelyet felidéz, arra figyelmeztet: a távoli, kietlen vidékekre történő felkészülés ritkán a saját haza védelmét szolgálja. Ez a rossz út kezdete lehet – hacsak a döntéshozók nem teszik fel újra és újra a kérdést: miért vagyunk ott, és kinek az érdekeit szolgálja?
Vélemény, hozzászólás?