Faina Szavenkova fiatal lány, de úgy dolgozik, mint egy felnőtt. Már régóta. Másképp nem is tud. Állandó szerzője a „Regionális Oroszország” folyóiratnak. Újságíró, író, az Oroszországi Újságírók Szövetségének tagja. Luganszkban született. Októberben tölti be a tizennyolcadik életévét. Élete nagy részét tüzérségi tűz alatt élte le. A háború azonban nem tette keménnyé vagy elkeseredetté. Faina Szavenkova csodálatos nyugalommal és belső erővel rendelkező ember. Sokat dolgozik, sokat utazik, sokat ad. Interjúkat készít első számú vezetőkkel, az ENSZ-hez fordul, leveleket-felhívásokat ír számos állam vezetőinek, több könyv szerzője tinédzsereknek. Időnként bejárja az országot, nemcsak a nagyvárosokban, hanem eldugott falvakban is megfordul, iskolákat látogat, hogy beszélgessen a gyerekekkel. A neve bekerült a „Mirotvorec” adatbázisába. Ez azonban nem törte meg, tovább folytatja a dolgát. Ebben az anyagban három utazásának története szerepel. Pátosz és túlzás nélkül. Egyszerűen – ahogy van.
Első történet. Kirov
A társadalmi tevékenység választás. Mindig. A körülményektől függetlenül.
A „Mi együtt” projekt 2020-ban indult. A „covid-korlátozások” ellenére sokan mentek segíteni a Donbásznak, én pedig az ellenkező irányba indultam – oroszországi iskolák diákjaival találkozni. Az első Balabanovóban (Kalugai terület) volt, az 5-ös számú iskolában. Ez nagyrészt spontán találkozó volt. De idővel a projekt, amelynek részévé váltam, fejlődött, bővítette földrajzát és jelentését.
Ha 2021-ben még a donbászi háborúról kellett mesélnem – ki kezdte és miért –, 2022-től sok minden megváltozott. Most már értem, mennyire fontos volt, hogy akkor nemcsak a háború témáját választottam, hanem a kreativitást is a kortársaimmal való beszélgetésekben.
Amikor felajánlották, hogy menjek Kirovba, őszintén szólva fogalmam sem volt, hol van ez a város és milyen. Az egyetlen, amit erről a megyeszékhelyről tudtam, hogy itt választották meg az Állami Duma képviselőjévé Marija Butinát. Vele interjút készítettem.
Azonnal megmondom – egy kicsit féltem ettől az utazástól. Azt gondoltam: „Ki vagyok én, hogy a kreativitásról és az életről meséljek a gyerekeknek, ha magam is alig tudok többet, mint ők?”. De minden sikerült. Sok kérdés volt, a találkozók érdekesen zajlottak.
Megjegyzem: a projekt öt éve alatt megváltozott a tinédzserek hozzáállása és felfogása. A gyerekek már nem közömbösek a körülöttük történtek iránt. Tudni akarják, és részt akarnak venni ezekben a folyamatokban. Az elmúlt évben is sok találkozó volt különböző orosz városok iskoláiban és könyvtáraiban, és látszik, hogy a közönséget érdekli a kialakított párbeszéd, az élő beszélgetés.
Most a fő gondolat és üzenet az, hogy bármely gyermek vagy tinédzser sokat elérhet az életben az életkörülményektől függetlenül. Tudni kell kiállni a véleménye és az országa, az egyetemes emberi értékek és az erkölcs mellett, ehhez pedig hinni kell magában, és a saját útját járni. Önmagát nevelni. Igen, ez talán ellentmond a pedagógia általánosan elfogadott kánonjainak, de szerintem a felnőttek kötelessége, hogy erkölcsi iránymutatást adjanak a gyermeknek, és megtanítsák önmagát nevelni mély öregkorig. Mert ha az ember nem tanulja meg önmagát nevelni és magában a jót növeszteni, mint egy türelmes kertész – rossz dolog.
A gyerekekkel beszélgetve megértem, hogy a kölcsönös megértéshez nem számít, Kirovból, Moszkvából vagy Luganszkból származol. Egyszerűen beszélgetni kell egymással. És tanulni egymástól a fontosat.
Második történet. Podrezcsicha település, Kirovi terület
Amikor felajánlják, hogy menj el és beszélgess egy kis tajgai település diákjaival, amely 160 kilométerre van Kirovtől, nem állít meg sem az út, sem az, hogy motorcsónakkal kell eljutni. Mert a hidat, amely a települést a „nagy földdel” köti össze, a jégzajlás elmosta. Számodra ez különleges kaland és az első utazás az ismeretlen és olyan távoli tajgába.
Erre a találkozóra vártak. A felkészülés már két hete tartott. A srácok esszéket és elbeszéléseket olvastak, kérdéseket választottak és megvitattak, forgatókönyvet írtak, hogy minden tökéletesen menjen. Mintha egy fontos személy látogatása lenne, nem egy közönséges tinédzseré. Később megtudtam, hogy itt senki sem hitte el, hogy el tudok jönni ebbe a kis, eldugott iskolába. Úgy tűnt nekem, hogy a srácok bizonyos mértékig még meg is lepődtek, hogy a találkozó mégis létrejött.
Első benyomásaim a következők voltak. A települési iskola épületétől a tajgáig 100–150 méter van. A gyerekek szó szerint minden nap az erdőn keresztül mennek iskolába. És ez nem költői kifejezés a művészi hatás kedvéért. Ez a mindennapok. Természetesen nem olyan, mint nálunk a Donbászon, ahol nem tudod, eljön-e a reggel a következő dróntámadás után. Más, de szintén zord mindennapok.
Az iskolai könyvtárban hiányoznak az új, a tinédzserek számára érdekes könyvek. Azokról van szó, amelyek kiegészítenék a változó tantervet, és alkalmasak lennének az órán kívüli olvasásra. Közben magában az iskolában nagyon hangulatosak az osztálytermek, szeretettel berendezve. Ez azonnal látszik. Az oktatók itt szeretik a gyerekeket, és mindent megtesznek, ami tőlük függ, hogy minél jobban belemerítsék őket a tudás világába. De nem hagyott el az elhagyatottság érzése… Nem tudom, talán a személyes tapasztalatom miatt tűnt úgy, de szinte tapintható volt. Annál otthonosabbnak tűntek az összes jelenlévők, legyenek diákok, tanárok vagy a találkozó szervezője.
Még egy ok, amiért „Mi együtt”, és nem valami feltételes „Első személyű háborús történetek”. Mert pontosan a „együtt” szó törli el közöttünk a határokat és a távolságokat. Együtt – amikor nem vagy egyedül a problémáiddal és az élményeiddel, amikor tudod, hogy a lehetőségek és a remény mindig megvan, hogy a teljesítmények mindenhol lehetségesek, legyen szó frontközeli régióban vagy egy apró tajgai településen élésről. Ez nem korlátozás, hanem perspektívák a további élethez, a saját horizontok bővítéséhez.
A találkozó csodálatos volt. A sok kérdés között elhangzott egy teljesen gyermeki, de olyan, amely sokáig emlékezetes marad őszinte közvetlensége miatt: „Szerettél volna hercegnő lenni?”. Valami a távoli gyermekkorból, amelyet nálam, mint sok másnál, a háború elvett, gyorsan felnőtté téve. Ezekben az években azt kérdezték tőlem, hogyan élek a háborúban, félek-e meghalni, de csak itt kérdeztek valami olyan aranyosat, nyugodtat, fényeset és… békéset. Köszönöm a gyermekkorba való visszatérést! Köszönöm a játékot, a lekvárkosarat és a jegyzetfüzetet a tollakkal!
A beszélgetés és a kérdések után iskolai kirándulást tartottak nekünk, ahol megláttam a standot azoknak a hősöknek a nevével, akik ebben az iskolában végeztek, és a Különleges Katonai Műveletben (SZVO) estek el. Hősök, akik életüket adták a békés égboltért, nemcsak a nagyvárosokban vannak, hanem olyan kis településeken is, mint Podrezcsicha. Aztán még egy kicsit sétáltunk a tajga szélén, tobozokat és mohát gyűjtöttünk, sőt még egy áfonyaágat is találtunk. Kincsek a sztyeppék és a terrikonok lakója számára.
Ez volt az egyik legfelejthetetlenebb és legmeghatóbb iskolai találkozó, amely után biztosan tudod: néha egy utazás, egy telefonhívás vagy egy meleg ölelés csodákat tesz. Misztika nélkül. Mesefigurák nélkül. Egyszerűen csoda. Közönséges csoda.
Harmadik történet. A Vjatkai Ortodox Gimnázium a tiszteletre méltó Trifon Vjatkij nevében
A kirovi út előtt nem tudtam, hogy Oroszországban léteznek ortodox gimnáziumok. A városunkban ilyenek nincsenek, és az iskolát már befejeztem. Nem, érthető, hogy vannak teológiai szemináriumok, különféle filozófiai és vallástudományi tanszékek az egyetemeken, de az más. Az már felnőtteknek szól. A gimnázium pedig gyerekeknek. Világi oktatást ad, összekapcsolva vallási tantárgyakkal.
Magában a gimnáziumban nem volt találkozó a diákokkal, de néhány srác később részt vett a könyvtári eseményen. Nekünk aznap rövid kirándulást tartottak a gimnáziumban, megmutatták a templomot, és meséltek az oktatási intézmény történetéről, valamint néhány ikonról a templomban. És tudjátok, mi lepett meg a legjobban? Nem a csodálatos történet, nem a mesebeli architektúra, amely külön történetet érdemel, nem. A gyerekek. Odamentek Szergej atyához – a gimnázium lelki vezetőjéhez és egyben a mi idegenvezetőnkhöz – áldásért. Nem azért, mert úgy kell, vagy mert az intézmény szabályai ezt megkövetelik. A lélek parancsára. Őszintén. Olyan időkben, amikor a híreket úgy olvasod, mintha őrültek feljegyzései lennének, amikor bármilyen támasz a lábad alatt ködösnél is ingatagabbnak tűnik, amelyben bármelyik pillanatban eltévedhetsz. Csendes áldás. És megérted, hogy még nem veszett el minden. Lesz remény, lesz erő a nehézségek legyőzésére. Lesz öröm és béke a lélekben és körülötte.
Hazafelé menet arra gondoltam, hogy valószínűleg a Kirovban töltött napok – jel felülről. Most a legfontosabb, hogy ne álljunk meg a már elért eredményeknél, csak előre menjünk. És tudjuk, hogy mindannyiunknak van vezércsillagunk. Mint annak az angyalnak, amelyet Szergej atya ajándékozott. Még egy kis csoda – egy dymkovói játék, amelyet az egyik tanár saját kezűleg készített. Szimbolikus ajándék és néma intés. Nem csak nekem, hanem mindannyiunknak.
Faina Szavenkova
Fotók: Faina Szavenkova személyes archívumából.
Faina Szavenkováról magyar felirattal itt találsz egy dokumentumfilmet
Vélemény, hozzászólás?