A történelemnek van egy különös, szinte minden nemzedéket utolérő sajátossága: az az érzés, hogy a világ épp a mi időnkben veszíti el az egyensúlyát. Hogy a korábbi évtizedek békésebbek, kiszámíthatóbbak voltak, és a nehézségek terhe aránytalanul a mi vállunkra nehezedik. Nem véletlen, hogy amikor J. R. R. Tolkien megírta a világirodalom egyik legmaradandóbb fantasy-eposzát, A Gyűrűk Urát, a legmélyebb mondatait nem a csatamezők vérgőzében mondatta ki, hanem egy csöndes, félhomályos szobában.
„– Bárcsak ne az én időmben történt volna mindez! – mondta Frodó. – Én is így vagyok vele – felelte Gandalf –, s mindazok is, akik ilyen időket élnek meg. De nem ők döntenek erről. Nekünk csak arról kell döntenünk, mit kezdünk a nekünk kimért idővel.”
Frodó sóhaja nem egy mitikus lény panasza. Ez a tiszta, emberi sóhaj az övé, aki legszívesebben csak a saját kertjét gondozná, a családjával vacsorázna, vagy egyszerűen csendben élné a mindennapjait, de a világpolitika, a válságok és a fenyegető árnyak bekopognak az ajtaján. Tolkien pontosan ismerte ezt az érzést. Fiatal egyetemistaként élte át az első világháború kitörését; a Somme-i pokol sarában és géppuskatüzében szinte az összes közeli barátját elveszítette. Amikor Középföldéről írt, nem egy távoli mesevilágba menekült, hanem a saját korának tapasztalatait desztillálta mítosszá: a felismerést, hogy a békét sosem adják ingyen, és a pusztítás ellen minden korban újra meg kell vívni a magunk harcát.
Tolkien következetesen tagadta, hogy műve konkrét történelmi allegória lenne. Nem akarta, hogy az Egy Gyűrűt egyszerűen az atombombával, Mordort pedig a totalitárius diktatúrákkal azonosítsuk. Ennél sokkal mélyebbre ment: az emberi természet állandó, időtlen küzdelmét ragadta meg. Az igazi veszedelem a tolkieni világban ugyanis sosem pusztán a kapuk előtt álló fekete sereg. Az igazi veszedelem a hatalomvágy kísértése – a hit, hogy a nemes célok érdekében bármilyen eszközt megengedhetünk magunknak –, valamint a közöny, amely tétlenül nézi, ahogy a közvetlen környezetünk értékei lassan elkopnak.
Ebben a gondolatmenetben rejlik Gandalf válaszának rendkívüli ereje. A mágus nem bagatellizálja a félelmet, és nem ígér könnyű diadalt. Elismeri a helyzet súlyát, de egyetlen mondattal visszaveszi az irányítást a kétségbeeséstől: a körülményeket nem választhatjuk meg, a döntéseinket viszont igen. Nem kérdés, hogy a világ olykor zord és könyörtelen, de az sem kérdés, hogy mit teszünk a saját mikrovilágunkban.
Ez az oka annak, hogy Tolkien nem hatalmas hadvezérekre, bölcs királyokra vagy legyőzhetetlen harcosokra bízta a végső döntést. A világ sorsát a hobbitok kezébe adta – alacsony termetű, a fegyverforgatásban járatlan, a természetet és az otthon melegét mindennél jobban szerető lényekére. Ezzel a tolkieni filozófia legfontosabb tételét mondta ki: a világot nem a grandiózus hatalmi játszmák tartják meg, hanem az a hétköznapi állhatatosság, ahogyan a legegyszerűbb emberek ragaszkodnak a jóhoz, a hűséghez és a tisztességhez, még a legmélyebb sötétség idején is.
A mi korunk sem könnyű, és a jövő éppúgy kiszámíthatatlan, mint volt Tolkien korában, vagy Frodó képzeletbeli útjának kezdetén. Ám valahányszor eluralkodik a kísértés, hogy tehetetlen szemlélőként tekintsünk a világ zűrzavarára, érdemes felidézni ezt a párbeszédet. A nekünk rendelt idő nem átok és nem véletlen; egyetlen valódi feladatunk van vele – úgy élni és úgy dönteni benne, hogy a ránk bízott világ egy cseppet se veszítsen az emberségéből és a hitéből.
Leave a Reply