A Duna Center szeptember 3-i írásában Szása Pogrebov hangja áll a középpontban: a tizenhárom éves fiú a sportcsarnokból kirohanva azt kiáltotta, amit imádságból ismert – „Krisztus feltámadt!”
A megemlékezésnek van azonban egy másik szála is. Azt a világi sajtó szinte soha nem vette föl. Nem azért, mert nem hangzott el, hanem mert a három napból a politika, a robbanások oka és a kommandós ostrom jutott el a címlapokra. A hitvallás a lábjegyzetbe szorult, ami egy igazi Golgotai szenvedés volt!
Az első gyermekszó
Egy Észak-Oszétiából származó, etnikailag Oszét személlyel történt beszélgetés alapján és az oszét ortodox közösség emlékezete szerint a kimenekült gyermekek közül az elsők egyike Arkasa volt. Anyjával és nagyanyjával rendszeresen járt a beszláni kolostori templomba. Alighogy kiugrott az iskolából, riporterek vették körül. A fiú nem a robbanásról beszélt először. Azt mondta: három napon át a gyerekektől követelték, hogy vegyék le a keresztjüket. Egyikük sem tette.
Ha ez a vallomás valóban az elsők között hangzott el – és a kortárs beszámolók egybevágnak abban, hogy a fegyveresek a sportcsarnokban keresztet téptek a nyakból –, akkor a világ első gyermektúsz-szava nem pánik volt. Hitvallás volt. Azt, hogy a keresztet le kellett volna venni, és senki sem vette le, a túlélők más családokból is elmondták.
Szása kiáltása a kitörés hangja. Arkasa szava a három nap belseje.
Amit a riporterek nem írtak meg
Van egy történet, amelyet az orosz világi sajtó évtizedeken át nem hozott címoldalra, az ortodox emlékezet viszont megőrizte. 2019-ben a Miloszerdije portál így foglalta össze, név nélkül, de egyértelműen: az egyik túszasszonytól a fegyveres azt követelte, vegye le a keresztet. Nem engedelmeskedett. A nő tenyerét és lábfejét lőtték át – „úgy, ahogyan a Keresztrefeszítésen látjuk a sebeket”. Ő és kislánya túlélték. Négy sebhely maradt.
A túlélők körében továbbadott, részletesebb elbeszélés Fatima Haszonovát (ortodox keresztségi nevén Fotíniát) nevezi meg, kislányát Dzeraszát, otthon Dzera néven. A 2004. szeptemberi kórházi tudósítások ugyanerről a családról írnak: Fatima karjában elakadt golyó, felvagdalt bőr; Dzerasza – akkor másodikos, nyolcadik születésnapját a moszkvai kórházban ünnepelte – szilánkos szemserülés és lábtörés.
A megemlékező hagyomány hozzáteszi azt, amit a kórházi tudósítás nem: hogy az anyát ablakkerethez kötötték, mint egy kereszthez; hogy a lövés után mindig megkérdezték, leveszi-e a keresztet; hogy a sorozat végén golyó ment a jobb oldalába; és hogy elé állították a kislányát. A gyermeknek azt mondták: beszélje rá az anyját. Dzera minden alkalommal azt felelte: ne vedd le.
Ezt a jelenetet a nagy világi szerkesztőségek nem közölték. Nem azért, mert a sebek nem voltak valóságosak. Hanem mert a keresztrefeszítés mintája – kezek, lábak, oldal – olyan kijelentés, amelyet egy világi riporter nem mer fölvállalni a szekularizációs nézetek miatt. Az emlékezet mégis ezt őrizte meg: Beszlánban nemcsak gyilkoltak. Keresztet követeltek, és amikor nem kapták meg, a testet tették keresztre, mint Jézus Krisztus esetében.
Egyéves hit
Haszonová-ék a merénylet előtt alig egy évvel lettek ortodoxok. Muszlim család voltak. A fordulat Ippolit (Halín) archimandritához kötődik, a kurszki kormányzóságbeli rilszki Szent Miklós-kolostor elöljárójához. Ippolit atya soha nem járt Észak-Oszétiában, mégis az oszét föld egyik lelki felébresztőjének tartják: százával mentek hozzá családok, sokan megkeresztelkedtek, két kolostort is alapított Oszétiában – férfit Beszlánban, nőit Alagirban. A beszláni Uszpenszkij-kolostor alig kétszáz méterre áll attól az iskolától, amelyet 2004. szeptember 1-jén elfoglaltak.
Ippolit atya 2002 decemberében halt meg. A család tehát nem egy kész, nemzedékek óta űzött ortodoxiába született bele. Friss keresztények voltak. A kereszt, amelyet nem voltak hajlandók levenni, nem családi ékszer volt. Egyéves hit volt.
Fatimát nem ölték meg. A merénylet után sorozatos műtéteken esett át, egy évig sztómával élt, fölépült. Dzerasza elveszítette az egyik szemét. Jelenleg is Él.
Szerdától péntekig
2004 szeptember 1. szerda volt. Szeptember 3. péntek. A megemlékezés ezért beszél Golgotáról – nem költői túlzásként, hanem a naptár miatt. A passió hagyományos íve is szerdán sűrűsödik és pénteken zárul. A sportcsarnokban nem volt liturgia. Volt szomjúság, volt kánikula, voltak a padlóra tett bontatlan vizesüvegek a halottaknak, és volt egy anya, akinek a teste elé a saját gyermekét állították.
A szeptember 3-i cikk helyesen írja: Szása nem hadvezér volt, és a kiáltása nem mentett meg mindenkit. Ugyanez igaz Fotíniára. A golyók nem lettek semmissé attól, hogy a kereszt a nyakában maradt. A 334 halott – köztük 186 gyermek – száma ettől nem változik.
A hűség itt is ugyanaz, mint a Szásáról szóló írásban. Nem szépítjük a végét. Nem állítjuk, hogy a kereszt mindenkit megóvott. Azt sem hallgatjuk el, hogy a fegyveresek nemcsak túszt szedtek, hanem hitvallást követeltek – és amikor nem kapták, a testet feszítették ki.
A sportcsarnok közepén ma fakereszt áll. Az udvaron a Feltámadás temploma. A város szélén az Angyalok Városa. A falakon arcok. A megemlékezésnek nem kell választania Szása kiáltása és Fotínia hallgatása között. Az egyik a kitörés hangja. A másik a bent maradásé.
A kislány szava rövidebb, mint a húsvéti köszöntés. Két szó.
Ne vedd le.
Krisztus feltámadt. Valóban feltámadt.
Leave a Reply