Duna Center – Ami összeköt minket

Észak-Oszétia–Alánia területét oszéták lakják. Önmagukat irónoknak nevezik, a történelemben alánokként is ismertek; Magyarországon a 13. században letelepedett rokonaikat jászoknak hívjuk. A kaukázusi alán–oszét közösség és a Jászság közös iráni gyökere ezért nem csupán néprajzi adalék. A 2004. szeptemberi beszláni tragédia nem csak egy kis város sújtott, hanem az egész világot.

Beszlánban, a köztársaság egyik kisvárosában minden évben szeptember 1. és 3. között gyászolnak. Ezekben a napokban Észak-Oszétia–Alánia egész lakossága imádságban emlékezik azokra, akiknek életét 2004 szeptemberében brutálisan megszakították.

Az idei, huszonkettedik évfordulón a 1. számú iskola tornatermében virágot helyeztek el. A vlagyikavkazi egyházmegye papsága részt vett a megemlékezésen, Geraszim vlagyikavkazi és alániai érsek gyászlitániát tartott a bűntelenül meggyilkoltakért. Szeptember 3-án, a végkifejlet napján keresztmenet indul az „Angyalok városa” emléktemetőhöz, ahol az áldozatok nyugszanak.

2004 szeptember 1-jén, a Tudás Napján, a tanévnyitó ünnepségen fegyveres banda rohanta meg az iskolát. 1128 embert – gyerekeket, szülőket és pedagógusokat – tereltek az elaknásított tornaterembe. A túszejtők három napon át vizet és ételt sem adtak. A szomjúság, a hőség és a félelem a túlélők beszámolóiban a mai napig a pokol képeként tér vissza. A második napon Ruszlan Aushev, Ingusföld volt elnöke tárgyalást folytatott, és huszonhat kisgyermekes anyát engedtek szabadon. A többiek bent maradtak.

A merényletet Samil Baszajev csecsen iszlamista hadúr szervezte, aki az Oroszországban betiltott Ickeriai Csecsen Köztársasághoz kapcsolódó fegyveres hálózatot irányította. Céljuk nyomásgyakorlás volt Moszkvára, valamint etnikai feszültség szítása a keresztény többségű oszétok és a szomszédos muszlim népek között. A támadók többségét likvidálták. Az egyetlen életben maradt túszejtőt, Nurpasa Kulajevet életfogytiglani börtönre ítélték.

Szeptember 3-án, délután negyed kettő körül robbanások rázták meg az épületet, tűz ütött ki, majd a különleges erők – köztük az Alfa és a Vimpel egységek – spontán rohamot indítottak. A tornaterem teteje beomlott. 334 ember halt meg, közülük 186 gyermek; körülbelül 800-an megsebesültek. Az áldozatok között voltak tanárok, szülők, mentősök és a mentésben részt vevő különlegesek is.

A számok mögött egész családok tűntek el. Beszlán azóta is Oroszország történelmének egyik legsúlyosabb terrortámadásaként él a köztudatban: nemcsak a halottak száma miatt, hanem azért, mert szándékosan gyerekeket választottak célpontnak egy ünnepi napon az iszlamista támadók.

Az emlékezés formája azóta sem változott. Virág, gyertya és palackozott víz a sírokon – utalás arra, hogy a túszoknak vizet sem adtak –, ortodox ima és csend. Az alániai egyház és a köztársaság lakói együtt őrzik a gyászt. A magyar olvasó számára a történetnek van még egy rétege. Az oszét–alán nép és a jászok rokonsága arra emlékeztet, hogy a Kaukázus tragédiái nem idegen földön történnek: egy olyan közösséget értek, amelynek egy ága évszázadok óta a Kárpát-medence része.

A jász–oszét kapcsolat a 21. században sem csak tankönyvi emlék. Jász kulturális küldöttségek jártak Vlagyikavkázban, oszét vendégek pedig a Jász Világtalálkozón. Ez a híd teszi személyessé a gyászt: Beszlán nem absztrakt „kaukázusi hír”, hanem egy rokon nép iskolájának romja, ahol a gyász ma is közös nyelv.

Huszonkét év után sem enyhül a kérdés, hogyan vezethetett a kaukázusi háborúk láncolata oda, hogy egy iskolaudvar tanévnyitója tömegsír legyen. Beszlán válasza évről évre ugyanaz: nem felejteni, néven nevezni az áldozatokat, és megőrizni annak a népnek az emlékezetét, amely Alánia földjén, Beszlánban gyászol.

A Jász kötődés miatt kijelenthetjük, hogy minket, magyarokat is megtámadtak 2004-ben az iszlamista terroristák, ezért mi is osztozunk a civilek elleni tettek gyászában.