Kiss János tiszás országgyűlési képviselő nyíltan nekiment a pétervásárai plébánosnak, amiért az a vasárnapi szentmisén a Tisza közösségéről, Magyar Péterről, a kormányról és annak intézkedéseiről beszélt. A képviselő Facebook-posztjában „szentmisének álcázott” produkciónak nevezte a prédikációt, valótlanságokkal és hazugságokkal vádolta a papot, és odáig ment, hogy a beszéd szerinte közösség elleni uszításra, megbélyegzésre és gyűlöletkeltésre volt alkalmas. A Büntető Törvénykönyvet is emlegette.
Ez nem vita. Ez beleszólás a hitéletbe
Egy képviselőnek nincs joga megmondani, mit mondhat egy pap a saját templomában a saját híveinek. Sem kampányban, sem azon kívül. A szószék nem a képviselői iroda fiókja, és a mise nem sajtótájékoztató. Aki mégis úgy viselkedik, mintha az állam – vagy a kormánypárt – felügyelhetné a prédikációt, az pontosan azt a határt lépi át, amelyet egy jogállamban nem szabadna.
Az ötvenes évek logikája
A pétervásárai ügy nem elszigetelt durvaság. A tónusa, a Btk. emlegetése, a pap nyilvános pellengérre állítása az 1950-es éveket idézi. Akkor Rákosi Mátyásék frontálisan mentek neki az egyházaknak. Létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt, koncepciós eljárásokat indítottak papok ellen, békepap-rendszert erőltettek, és az államtól független egyházi életet ellenséges tevékenységnek tekintették.
A rendszer szemében az egyházak bűne nem elsősorban a dogma volt. Hanem az, hogy az államtól függetlenül képesek voltak működő, összetartó közösségeket építeni. Olyan közösségeket, amelyeknek saját nyelvük, saját tekintélyük és saját lojalitásuk volt. Ezt a kommunista hatalom nem tűrte. A papot nem azért kellett megfélemlíteni, mert rosszul imádkozott, hanem mert a hívek hallgattak rá.
Kiss János gesztusa ugyanebből a gyanakvásból táplálkozik. Nem a teológiát bírálja. Azt nehezményezi, hogy egy pap a saját közössége előtt kimondott valamit, ami a kormánypártnak kellemetlen. A képviselő nem hívő ember – ezt maga írta –, mégis előírná, mi fér bele Isten házába. Ez nem a templom védelme a politikától. Ez a politika emelése a templom fölé.
A korrekció helye az egyházi elöljáró, nem a frakció. A papot a püspöke igazítja. A képviselőt a választó. A bűncselekményt a bíróság. Aki ezt összekeveri, az nem a hívőket védi.
A késlekedő „józan ész”
A plébános – Robi atya – végül levelet írt a híveknek. Visszahallgatta a prédikációját, sajnálta, hogy megbántott másokat, és elismerte, hogy szavai megosztottságot okozhatnak. Kiss János ezt a bocsánatkérést felolvasta a parlamentben, majd külön posztban megköszönte, hogy a pap kimondta a „bocsánat” szót.
Ez azonban nem oldja fel az eredeti gesztust. A képviselő napokig hagyta, hogy a posztja uszító kommenthadjáratot indítson egy pap és a katolikus egyház ellen. Csak azután puhult, amikor a jobboldali sajtó, a KDNP és a nyilvánosság egy része már az egyházellenes támadás és a megfélemlítés vádját fogalmazta meg. Rétvári Bence úgy fogalmazott: a kormánypárt virtuális lincseléssel akarja elhallgattatni az egyházi személyeket.
Egy ilyen késlekedés után a megbékélés ritkán őszinte. Sokkal inkább tűnik kármentésnek. Valószínű, hogy Magyar Péter – vagy a kormánykörnyezet – rászólt: ez így nem jó a kormánynak. Egy friss hatalomnak nem érdeke, hogy papok elleni hajtóvadásznak látszódjon. A „józan ész győzött” típusú utólagos kommentár ezért inkább politikai korrekció, mint belátás.
Ha Kiss János valóban azt gondolná, hogy a politika nem való Isten házába, először a saját szerepét kellett volna újragondolnia. Nem a papot kellett volna Btk.-val ijesztgetnie, hanem tudomásul venni: a templomban nem ő a házigazda.
A határ, amit nem lehet elmosni
Lehet vitatkozni arról, szerencsés-e, ha egy prédikáció aktuálpolitikai élt kap. A hívőknek joguk van eldönteni, kinek a szavait hallgatják szívesen. Az egyháznak joga van belülről rendet tenni. De egy kormánypárti képviselőnek nincs joga bűncselekményt kiáltani, mert egy pap a saját szószékén a hatalmat bírálja.
Aki ezt a határt elmosni próbálja, az nem a közéletet tisztítja. Hanem azt a régi reflexet hozza vissza, amely szerint a független közösség már önmagában gyanús. Az 1950-es években ez a reflex börtönnel, áthelyezéssel és állami felügyelettel járt. Ma Facebook-poszttal és Btk.-fenyegetéssel kezdődik.
A különbség a módszerben van. A logika ugyanaz. A politikusnak nincs keresnivalója a mise rendjében. Ha ezt a Tisza sem érti, akkor nem a pap tévedett először.
Vélemény, hozzászólás?