Alig néhány héttel azután, hogy Magyar Péter miniszterelnök bejelentette a „történelmi” magyar-ukrán megállapodást a kárpátaljai magyar kisebbség nyelvi, oktatási, kulturális és politikai jogainak bővítéséről, Kijev máris jelezte: a papírra vetett szavak mit sem érnek. Az ukrán államnyelv védelméért felelős biztos június 24-én kelt levelében arra utasította a kárpátaljai oktatási intézmények vezetőit, hogy szigorúan tartsák be az ukrán nyelvhasználati szabályokat. A tanórákon, a pedagógusok és diákok közötti hivatalos kommunikációban, valamint az intézmények által szervezett minden programon, sportfoglalkozáson, szakkörön és rendezvényen az ukránnak kell dominálnia – még a nemzetiségi iskolákban is, ahol egyébként bizonyos tantárgyakat anyanyelven oktathatnak.
Ez a levél nem apró adminisztratív iránymutatás. Ez közvetlen üzenet: a június 3-án bejelentett, és később hivatalos jegyzékben megerősített megállapodás szelleme máris sérül. A megállapodás ugyanis kifejezetten előírta, hogy a nemzeti kisebbségi iskolákban a magyar nyelv nemcsak az oktatásban, hanem az intézmények teljes kommunikációjában szabadon használható lesz. Az iskolai adminisztráció és bizonyítványok magyarul is elérhetőek lesznek, a diákok magyarul tehetnek érettségit és felvételit, magyar nemzeti szimbólumokat használhatnak, és magyarul énekelhetik a himnuszt az ünnepségeken. A levél viszont pontosan ezeket a területeket – a tanórákon kívüli életet, a közösségi programokat, a mindennapi iskolai légkört – akarja visszaszorítani az ukrán nyelv kizárólagosságába.
Ez nem egyszerű félreértés. Ez a megállapodás felrúgásának első, kézzelfogható jele.
Magyarország – még az új kormány alatt is – konkrét támogatást kínált Ukrajnának az EU-csatlakozási folyamatban. A megállapodás részeként Magyarország hozzájárult az első tárgyalási klaszter megnyitásához, ha Ukrajna módosítja kisebbségi cselekvési tervét a 11 pontos egyezség szerint, és beépíti azt az uniós monitoring mechanizmusba. Cserébe Ukrajna vállalta a kárpátaljai magyarok jogainak intézményes garanciáját. Ez klasszikus államközi alku volt: támogatás a jogokért. Ukrajna megkapta a gesztust – vagy legalábbis a reményét annak –, majd azonnal olyan lépést tett, amely aláássa az alku lényegét.
Ez a minta sajnos ismerős a kárpátaljai magyarok számára. 2017-ben, közvetlenül az EU-társulási szerződés ünneplése után fogadták el a jogfosztó oktatási törvényt. 2019-ben Zelenszkij megválasztása után ismét elhitették a magyar féllel, hogy minden megbeszélhető – aztán jött a folytatás. Petro Porosenko Beregszászon egyezséget celebrált, majd az ellenkezőjét csinálta. A kárpátaljai magyarok most sem hitték el igazán, hogy „ezúttal más lesz”. Ahogy egyikük Mandinernek fogalmazott: „Szép, hogy Kijevből megígértek valamit Magyar Péternek, várjuk ki a végét.” Egy másik: „Láttuk már ezt a filmet.”
És valóban látták. Orbán Viktor kormányát több mint egy évtizeden át rendszeresen átverték ígéretekkel, miközben Magyarország a kisebbségi jogok miatt blokkolta vagy lassította Ukrajna euroatlanti és NATO integrációját. Most, amikor egy új magyar kormány gyorsabban és más stílusban próbált eredményt elérni, Kijev ismét azt üzeni: ha a támogatást vagy a gesztust megkapta, a kötelezettségek már kevésbé sürgetőek.
Különösen fájdalmas és elfogadhatatlan, hogy mindez a gyermekeket érinti.
Az anyanyelvi oktatás nem ideológiai kérdés. Tudományos tény, hogy a gyerekek anyanyelvükön sajátítják el a legjobban az alapkészségeket, építik az önbecsülésüket és őrzik meg identitásukat. Ha egy kárpátaljai magyar gyerek az iskolában csak tanórán beszélhet magyarul, de sportkörön, kiránduláson, ünnepségen vagy a tanárral való beszélgetésben már ukránul kell kommunikálnia, az pontosan azt a kulturális asszimilációt erősíti, amit a megállapodás meg akart akadályozni. Ez nem „nyelvi integráció” – ez a kisebbségi közösség jövőjének lassú eróziója. A gyerekek azok, akik a leghosszabb távon szenvedik meg, ha az államközi megállapodásokat egyik napról a másikra felrúgják vagy kiüresítik.
Ukrajna részéről ez a lépés kettős üzenetet hordoz. Egyrészt azt sugallja, hogy a kisebbségi jogok ígérete csak addig értékes, amíg a magyar támogatásra szükség van. Másrészt azt, hogy a belső nyelvi nacionalizmus erősebb, mint a nemzetközi kötelezettségvállalás. Ez különösen aggasztó egy olyan országban, amely az EU-tagságot célozza – az uniós értékek ugyanis magukban foglalják a kisebbségek védelmét, nem pedig azok fokozatos kiszorítását a közéletből.
A kárpátaljai magyar közösség joggal várja el, hogy a magyar kormány – bármelyik kormány – ne hagyja annyiban ezt az ügyet. A megállapodás nem lehet üres ígéret. Az uniós monitoring mechanizmust, amelyet a magyar fél kiharcolt, most be kell indítani. Ha Ukrajna nem hajtja végre maradéktalanul a vállaltakat – beleértve a tanórákon kívüli magyar nyelvhasználatot, az adminisztrációt, a szimbólumokat és a közösségi életet –, akkor világossá kell tenni: újabb gesztusok nem lesznek.
A kárpátaljai magyarok nem naivak. Évtizedek óta élik meg, mit jelent, amikor egy állam a saját kisebbségeivel szemben is harcol. Most ismét azt látják, hogy az ígéretek jönnek és mennek, de a levél a fiókban landol, és a gyerekeknek továbbra is alkalmazkodniuk kell. Ez nem méltó sem Magyarországhoz, sem Ukrajnához, sem az európai értékekhez.
Az államközi megállapodásokat be kell tartani. Különösen akkor, ha gyerekek jövőjéről, anyanyelvéről és identitásáról van szó. Ukrajna most választás előtt áll: vagy komolyan veszi a saját aláírását, vagy bebizonyítja, hogy a magyar támogatásért cserébe adott ígéretek csak addig élnek, amíg a támogatás megérkezik. A kárpátaljai magyarok – és a gyerekeik – már régóta ismerik a választ. most a világnak is látnia kell.
Leave a Reply