Duna Center – Ami összeköt minket

Magyar Péter ma már nem is rejtegeti azt, amit eddig csak sejtettünk: kormányzása nem a nemzet szolgálata, hanem a személyes, kicsinyes bosszú eszköze. Pontosan úgy, ahogyan a történelem minden diktátora tette, aki először a nép éljenzését kereste, majd a hatalom birtokában lenézte azt a tömeget, amelyik felemelte őt.

A beiktatási ceremónia estéjén az Országház egyik ablakából tekintett le a népre. Lazának akart tűnni, de csak kínos volt: cigarettával és pezsgőspohárral a kezében, fölényes, megvető mosollyal az arcán. A nép mégis éljenzett. Ő pedig élvezte. Mert számára a hatalom nem felelősség, hanem jutalom – saját magának, a saját komfortjának, a saját egojának. Pontosan úgy, ahogy Caligula tette a Római Birodalomban: övé volt a trón, övé volt a nép, övé volt a kényelem. A többi nem számított. A nép csak statiszta volt a saját show-jában.

Tegnap este pedig élő közvetítésben vonult be a Karmelitába – Orbán Viktor egykori hatalmi épületébe –, hogy „megmutassa a népnek”, milyen „fényűzés” uralkodott ott. A valóság persze más: a Karmelita egy viszonylag puritán, kormányzati épület volt, ahol a biztonság volt az elsődleges. Nem aranyozott trónterem, hanem védett, funkcionális központ, néhány antik bútorral és festménnyel a falakon. Most viszont az egész világ vágatlanul és élőben láthatta a biztonsági rendszereket, a beléptető kapukat, a kamerákat, a védelmi protokollokat.

Magyar Péter láthatóan élvezte a pillanatot, mint egy kisgyerek a játszóházban: járkált, mutogatott, hergelte a híveit, és közben a kémek, az idegen hatalmak, a magyar nemzet ellenségei boldogan dörzsölték a kezüket, milyen szisztéma alapján épül fel egy magyarországi kormányzati épület. Mert amit ő „átláthatóságnak” nevez, az valójában felelőtlen, veszélyes hencegés egy nemzetbiztonsági épületben.

Ez a jelenet kísértetiesen emlékeztet 1917-re, amikor a bolsevik csőcselék betört a Téli Palotába. Ők is „a nép nevében” szabadultak rá a hatalom szimbólumára, ők is hergelték a tömeget, ők is azt hitték, hogy a rombolás szabadságot hoz. Meg is lett az eredménye: vér, éhezés, diktatúra, évtizedes szenvedés.

Magyar Péter ma ugyanezt a filmet játssza le, csak modernebb díszletek között. A bosszúvágy vezérli, nem a bölcsesség. A hatalom birtokában nem a nemzet érdekeit nézi, hanem azt, hogyan mutathatja meg, hogy „ő most már itt van”. Hogyan alázza meg az elődjét, hogyan rombolja le a rendszert, amit nem ő épített. Mint minden diktátor, aki először a tömeg éljenzését használja fel, majd lenézi azt a tömeget.

A történelem azonban könyörtelen tanítómester. Caligulát is a saját testőrei ölték meg. Mert a pökhendiség, a kicsinyesség és a nép megvetése előbb-utóbb visszaüt. A hatalom, amit bosszúból és ego-ból gyakorolnak, soha nem tart örökké.

Magyar Péter most ünnepelhet, kormányzati cselekvések helyett. De a nép, amelyik ma még éljenez, holnap is emlékezni fog rá és ébredezni fog. És a történelem is mindig önmagát ismétli.