1919. április 18-án, a Tanácsköztársaság vörös terrorjának közepette egy maroknyi ember gyűlt össze. Nem díszegyenruhában, nem csillogó fegyverekkel, hanem rongyos kabátokban, ócska csizmákban, néha csak egy-egy karabéllyal a vállukon. Prónay Pál, az első világháború edzett tisztje vezette őket. Ők alkották a Rongyos Gárdát: hazafias érzelmű tisztek és katonák, a Székely Hadosztály maradványai, valamint szegény napszámosok, akiknek nem volt semmijük, csak a szívükben lángoló Magyarország-szeretet.

A nevük mindent elárult: rongyosak voltak, mert felszerelésük, ellátmányuk nem volt. Semmijük sem volt az ellenségtől elvett fegyvereken és a saját elszántságukon kívül. Nem parancsra, nem fizetésért jöttek. Önszerveződtek, mert hitték: ha ők nem cselekszenek, senki sem fogja megmenteni a Hazát. A Tanácsköztársaság bukása után pedig már nem csak a vörösökkel, hanem a trianoni szerződés nyomán érkező osztrák területszerzőkkel szemben kellett helytállniuk.

A nyugat-magyarországi felkelés lángja

1921 nyarán és őszén jött el a nagy próbatétel. A saint-germaini béke Ausztriának ítélte Nyugat-Magyarországot, Burgenlandot, Sopronnal az élen. A magyar kormány kényszerűen kiürítette a területet, de a Rongyos Gárda – Prónay Pál, Hindy, Francia Kiss Mihály, Maderspach Viktor és a többiek vezetésével – nem engedte. Július 30-án Francia Kiss Mihály 800 embere átlépte a határt Szentgotthárdnál, körülzárta Fölöstömöt, és zsákmányolt 3000 puskát meg 30 géppuskát. Ezekkel a fegyverekkel már komolyan lehetett harcolni.

Augusztus 28-án Ágfalvánál érkezett el a döntő pillanat. Az osztrák csendőrség – lőfegyverekkel, géppuskákkal, vörös zászlókkal és rezesbandával – készült bevonulni. Velük szemben mindössze 120 ember állt: főként kecskeméti tanyasi szegények, alföldi magyarok, akik „acélos szívvel és harcedzett karral” markolták meg a fegyvert. Ők lőttek először. Baracsi László kecskeméti gazdalegény hősi halált halt, de az osztrákokat visszavetették. „120 ember… az Alföld magyarjai” – írta később a történész. Ez volt a Rongyos Gárda szelleme: nem a számok, hanem a hit döntött.

Pinkafőnél, Felsőőrnél, Fraknónál, Németgyirótnál folytatódott a harc. A gárda tagjai – soproni diákok, magyaróvári gazdászok, pesti és selmeci egyetemisták, erdélyi magyarok – órákon át tartó tűzharcokban verték vissza az osztrákokat. Október 4-én Prónay Felsőőrnél kikiáltotta a Lajtabánságot, és lajtai bánná nevezte ki magát. Nem hódítás volt ez, hanem önvédelem: a magyar föld megtartása.

A hűség jutalma: Sopron és a tíz leghűségesebb falu

A felkelés másfél hónapja alatt a Rongyos Gárda megtisztította a területet az osztrák csendőrségtől. Az antant végül a Velencei Konferencián kénytelen volt engedni: Sopronban népszavazást írtak ki. 1921. december 14–16. között 65,08 százalék szavazott Magyarország mellett. Sopron 72 százaléka döntött így, és 1922-ben megkapta a Civitas Fidelissima, a Leghűségesebb Város címet.

De nem csak Sopron maradt magyar. A felkelés hatására 1923-ban tíz határmenti település – köztük Szentpéterfa, Pornóapáti és mások – lakossága népszavazással és tüntetésekkel kényszerítette ki a visszatérést. Ők lettek a tíz leghűségesebb falu, akik a Communitas Fidelissima címet kapták. Nélkülük, a Rongyos Gárda nélkül nem lett volna nyugat-magyarországi felkelés. Nem lett volna Ágfalva, nem lett volna fegyverzsákmány, nem lett volna az a bátorság, ami megmutatta Európának: a magyarok nem adják fel a hazájukat rongyos kabátban sem.

Az irreguláris fegyveres csoport célja a magyarországi Tanácsköztársaság ideje alatt a kommunistákkal szembeni ellenállás volt. Céljuk a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elvett Sopron környéke megtartása volt, de más elfoglalt területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára.

1938-ban az első bécsi döntést megelőzően a Rongyos Gárda újjászerveződött. Október első napjaiban mintegy ezer „rongyos” önkéntes szivárgott át a csehszlovák határon, hogy nyomást gyakoroljanak a csehszlovák kormányra és a nemzetközi közvéleményre. A gárdisták telefon- és távírókábelek elvágásával, katonai alakulatok elleni gerillaakciókkal keltettek zavart az ellenség köreiben, majd észak felé vonultak, és a baráti Lengyelországba mentek át. A gyengén fölfegyverkezett Rongyos Gárda tagjai 1939. január 6-án Munkácson, a helyi lakosság és a rendőrség támogatásával visszaverték a Kárpátalján állomásozó csehszlovák haderő páncélosok fedezésével indított támadását.

A Gárda tagjai közül (bosnyákok és magyarok) sokan küzdöttek 1944 körül Lengyelországban az úgynevezett Honi Hadsereg oldalán a német nácik ellen. Ezt interpellációban egy nyilas magyar országgyűlési képviselő jelezte felháborodva a Kormányzónak.

A gárda létszáma az őrvidéki felkelés idején csupán pár száz fő volt, amely bár a rendőri egységeket meghátrálásra kényszerítette, nagyobb reguláris erőnek egyszerű partizánharccal szemben nem tudott volna ellenállni. Ausztriában új hadsereg szerveződött, miként a kisantantállamokban, ezért lett az Őrvidék a Gárda célpontja. A tanácsköztársaság ellen szerveződő antikommunista szervezetek és az ellenforradalmi kormányok támogatói közül sokan tagjai lettek a későbbi Rongyos Gárdának.

Emlékük ma is él

A Rongyos Gárda tagjai nem kerestek dicsőséget. Sokan közülük egyszerű napszámosok, leszerelt katonák voltak, akik a hazáért tették kockára az életüket. Nem voltak reguláris hadsereg, mégis ők írták a legszebb oldalát a magyar ellenállásnak Trianon után. Prónay Pál és emberei bizonyították: ha a szív hazafias, akkor a rongyos ruha is elég fegyver.

Ma, amikor a magyar történelem hőseit emlékezzük meg, rájuk is gondoljunk. Ők azok, akiknek köszönhetjük, hogy Sopron ma is magyar város, és hogy tíz falu a hazához tartozik. Ők azok, akik a legsötétebb időkben is hitték: Magyarországot meg lehet és meg kell tartani.

Éljen a Rongyos Gárda! Éljen a hűség!

Rongyos gárda

Most dobban a szív, bátran indul a láb,
Érzem a száz éves nyárfa illatát,
Rongyos ruhában, de önkéntesen,
Fel sáncra, fel a végeken!

Ott járnak Sopron fölött,
A füst száll, az ágyú dörög,
Most dobban a szív, bátran indul a láb,
Városon, falvakon át.

Fújják azóta is a Hűség dalát,
A Lővérek visszhangozzák dallamát,
Hogy addig van országod, lágy kenyered,
Ameddig van fegyvered.

Ott járnak Sopron fölött,
A füst száll, az ágyú dörög,
Most dobban a szív, bátran indul a láb,
Városon, falvakon át.

Hány boldog szempár kísérte útjukat?
Nézték a fáradt, de elszánt arcokat,
Újult erővel, mentek tova,
És tették, mit megkövetelt a haza.

Ott járnak Sopron fölött,
A füst száll, az ágyú dörög,
Most dobban a szív, bátran indul a láb,
Városon, falvakon át.

Unokák a sírunk futják,
Ne köszönjék, ne is tudják,
Hogy Isten volt a generális,
Verte börtön is, halál is,
Őutána, vérbe-sárba, menetelt a rongyos gárda,
Őutána, vérbe-sárba, menetelt a rongyos gárda.