A kilencvenes években Európa zenei palettáját egy különleges hullám gazdagította, amely nem csupán slágereket termelt, hanem egyfajta kulturális időutazást kínált a hallgatóknak. Két kiemelkedő projekt, az Enigma és az Era, gregorián énekeket, ősi motívumokat és modern elektronikus hangzást ötvözve idézte meg egy elképzelt, magasztos múltat – hasonlóan ahhoz, ahogy J.R.R. Tolkien A Gyűrűk Ura című regénye egy mitikus világot teremtett, tele hősiességgel, spiritualitással és örök értékekkel. Ezek a zenék nem csak kereskedelmi sikereket arattak, hanem tükrözték az akkori Európa szellemiségét: büszkeséget a történelmi gyökerek iránt, különösen a keresztény örökségre, és határtalan optimizmust a jövővel kapcsolatban. Ma azonban, amikor Európa mintha szégyellné saját múltját, ilyen törekvések alig kapnak teret a zenei iparban, pedig az emberek mélyen vágyakoznak arra, hogy büszke európaiak legyenek.

Az Enigma felemelkedése: Misztikum és milliók

Az Enigma projektet 1990-ben alapította a román-német származású Michael Cretu, aki korábban már szólóelőadóként is sikereket ért el, de az Enigma-val forradalmat indított a new age és elektronikus zene világában.  Az első album, az MCMXC a.D. (1990) nyolc hónapos előkészület után jelent meg, és azonnal óriási sikert aratott Európában.  A lemez több mint 57 platina díjat kapott világszerte, de különösen a kontinensen robbant be: Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban vezette a slágerlistákat, milliókat eladva.  A gregorián énekek, latin szövegek és ambient hangzások keveréke egyfajta spirituális utazást kínált, amely a középkori keresztény hagyományokat idézte meg modern köntösben.

Az Enigma sikere a 90-es évek közepén folytatódott: a The Cross of Changes (1993) album szintén multi-platina státuszt ért el, és dalai, mint a “Return to Innocence”, Európa-szerte rádiós slágerek lettek.  Cretu projektje különösen Németországban volt ikonikus, ahol a 90-es években a poszt-egyesítési optimizmus közepette a zene egyfajta kulturális gyógyírként szolgált.  Az Enigma nem csak zenei, hanem vizuális élményt is nyújtott, album borítóival és klipjeivel, amelyek misztikus, ősi világokat idéztek.

Az Era berobbanása: Francia gyökerek, európai hódítás

Hasonlóan sikeres volt az Era, amelyet a francia zeneszerző, Eric Levi indított útjára 1996-ban.  Levi, aki korábban filmzenéket szerzett, az Era-val egy új hullámot teremtett: az első, önmagáról elnevezett album (Era, 1996) azonnal óriási kereskedelmi sikert aratott, több mint 6 millió példányban kelt el világszerte, és a legexportáltabb francia lemezek közé került.  Európában különösen Franciaországban, Németországban és Spanyolországban tarolt: a “Ameno” című sláger latin ihletésű kórusaival és epikus hangzásával milliókat varázsolt el, és a kontinens slágerlistáin hetekig uralkodott. 

Az Era projekt összesen több mint 12 millió albumot adott el, és folytatásai, mint az Era 2 (2000), tovább erősítették pozícióját.  Levi zenéje szintén a múltidézésre épült: gregorián énekek, kelta motívumok és rockos elemek keveréke, amely egy idealizált, ősi Európát festett le – pont úgy, mint Tolkien Középföldéje, ahol a hősök és a spirituális értékek állnak a középpontban.

Kulturális párhuzamok: Tolkien világa a hangokban

Mindkét projekt sikerének titka az volt, hogy egy elképzelt, de magasztos múltba kalauzolta a hallgatókat. Az Enigma latin szövegei és gregorián dallamai a keresztény középkort idézték, míg az Era “pszeudo-latin” énekei egy mitikus, ősi világot teremtettek.  Ez tökéletesen illeszkedett Tolkien A Gyűrűk Ura szellemiségéhez: mindkettő egy idealizált történelmet kínált, ahol a gyökerek, a spiritualitás és a hősiesség dominál. A 90-es évek Európájában ez rezonált a közönséggel, akik büszkék voltak kontinensük gazdag múltjára – a római birodalomtól a középkori katedrálisokig, beleértve a keresztény örökséget.

Ez a korszak Európa történetének egyik legoptimistább időszaka volt: a berlini fal leomlása után a kontinens egyesült, az EU bővült, és a zene – legyen az eurodance vagy trance – gyógyította a megosztottságot.  A popkultúra tele volt vidámsággal és reménnyel, mint a britpop vagy az eurodance hullám, amely tükrözte a társadalmi büszkeséget és a jövőbe vetett hitet.  Az Enigma és az Era ebben a kontextusban virágzott, mert erősítette az európai identitást: büszkeség a gyökerekre, optimizmus a holnap iránt.

A mai Európa: Szégyen és zenei űr

Ma azonban a helyzet drámaian megváltozott. Európa közhangulata sötétebb: a múlt helyett inkább a szégyen dominál, legyen szó gyarmati örökségről vagy történelmi konfliktusokról.  A zenei választék is szegényesebbé vált: a kiadók ritkán támogatnak olyan projekteket, amelyek a múlt magasztos oldalát idézik meg, mint az Enigma vagy az Era tette. Helyettük a mainstream pop és rap dominál, gyakran agresszív vagy melankolikus hangvétellel, amely nem erősíti a kulturális büszkeséget.  Pedig a közönség vágyik rá: koncertek, mint az Era turnéi a 2010-es években, mutatják, hogy az emberek szeretnének kapcsolódni gyökereikhez. 

Európa ma mintha elfordulna keresztény gyökereitől és történelmi nagyságától, ami a zenei iparban is tükröződik: kevés az olyan új projekt, amely optimizmust és büszkeséget sugároz. Ez nem csak kulturális veszteség, hanem lehetőség is: ha a kiadók felkarolnák ezeket a törekvéseket, talán újraéledhetne az a szellem, amely a 90-es években milliókat mozgatott meg.

Végül is, az Enigma és az Era sikere emlékeztet arra, hogy az európaiak mélyen vágynak a büszkeségre. Egy olyan kontinensen, ahol a múlt gazdag, a jövő pedig nyitott, ideje lenne újra felfedezni ezeket a hangokat – mielőtt teljesen elfelejtjük, kik vagyunk.